Hirtelen irigyelt pozícióvá lépett elő a Phil O’Dendroné, ő haladt ugyanis a sor végén. Mi, többiek szinte percenként fordultunk hátra, hogy meggyőződjünk róla, nem vágtat-e felénk valaki baltával a kezében. (Ez alól egyedül Alapo San Capatos képezett kivételt, aki már eleve fordítva ült a nyeregben, és abban a témakörben próbálta meg túlharsogni a dühöngő hóvihart, miszerint Valenciában nincs több leány, csak kettő, az is olyan, mint a rongyos zsebkendő.)
Magam is készenlétbe helyeztem Smith and Wessonomat, és feltett szándékom volt a mögöttem haladó Csuhajlova legkisebb gyanús mozdulatára tüzet nyitni. Nem tagadom, ebbéli elhatározásomat az éjszaka történtek is erősen motiválták.
Szóval, nem volt éppen leányálom utunk utolsó szakasza, de szerencsére a körforgalom kivételével egyszer minden útnak vége szakad: délután végre megérkeztünk Khlumpába.
A falu egy fákkal borított völgyben terült el, és csupán egyetlen utcából állt, két oldalán kőből és fából összetákolt házikókkal. A kies táj vadregényes mivoltát egy befagyott patak fokozta, amelynek partján jakok és szarvasmarhák vegetáltak. A kolostor a falutól pár száz méterre, egy domb tetején álldogált, és első ránézésre szerfölött puritán épületnek tetszett. Ha nem a Himalája közepén lettem volna, hanem mondjuk jól fűtött angliai otthonomban, és valaki elém teszi Khlumpa kolostorának fényképét, habozás nélkül rávágom: ez egy hegyi turistaház.
Épp a falu közepén jártunk, amikor a szóban forgó épület felől kürtszó hallatszott, mire az élen haladó öreg serpa megállította jakját. A kolostor kapuján eközben kilépett egy vörös palástos illető, és nekivágott a domboldal lejtőjének. A térdig érő hóban csak nehezen tudott haladni; úgy számoltam, legalább negyed órába telik majd, míg leér hozzánk. Az expedíció más tagjai is hasonló eredményre juthattak, legalábbis erre utaltak bosszús sóhajtozásaik. Ám a spanyol hidrológus, aki időközben előrefordult a nyergében, nem tartotta kielégítőnek a csöndes zsörtölődést; fennhangon türelmetlen érdeklődésbe fogott:
– Most mit álldogálunk itt? Piros a lámpa? Vagy talán sorompót kaptunk? Nyomuljunk már felfele a kolostorba!
– Nemodabuda! Marada szafari, amiga papimuki idehalada – magyarázta a japán vallástörténész.
– Egy kolostorba nem lehet csak úgy besétálni – tolmácsolta a francia nyelvész. – Az expedíciónak meg kell várnia, hogy az a láma elénk jöjjön, és fogadjon bennünket.
Kutatomuki eközben gyanús tekintettel méregette a távolban magasodó épületet:
– Hudefura ezaba zilika! Nuku pagoda kupola? Micso dabodega ezazsi nagoga!? – morogta, s ha Möszjő Citokceau ezeket a szavait is lefordította volna, talán sok minden másképp alakul, de nem tehette meg, mert ekkor Capatos vette igénybe a szolgálatait, akinek egy másik épület szúrt szemet:
– Halló, Jacques! – kiáltotta, majd rögtön fel is nyerített saját szavai nyomán: – Bocsásson meg, nem akartam Hálózsáknak szólítani, biztos a fáradtság… Na mindegy…, megtenné, hogy lefordítja nekem azt a feliratot, amelyik azon a házikón díszeleg?
– Az ott a Vidám Fiúkhoz címzett csapszék – informálta a nyelvész.
– Remek! – rikoltotta elégedetten a spanyol. – Alkalomadtán majd látogatást teszek a műintézményben.
– Arrul tegyen le kend! – tanácsolta Tockostad. – Inkább lássék hozzá sürgősen a tudományos tevékenységihe!
– Épp arról beszélek – magyarázta Szenyor Leplez. – Hidrológusi minőségemben fogom felkeresni a csapszéket, ellenőrzöm, vajon nem vizezik-e a piát. Hihihi! Csak az a kár, hogy ilyen messzire esik a szálláshelyünktől – emelte aggodalmas tekintetét a kolostorra, majd úgy döntött, hogy efölötti szomorúságát dalba foglalja: – Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó!
A várakozás perceit Capatos gajdolásán túl az is megnehezítette, hogy lassacskán körbevettek minket a helyiek, és közöttük igen nagy számban akadtak olyan egyének, akik mindenféle kézzel faragott holmit – többnyire fapapucsot, facipőt, klumpát és egyéb lábbelit – próbáltak ránk sózni. Ennél is idegesítőbb volt számomra az a néhány lurkó, akik leplezetlen érdeklődéssel bámultak, sőt mutogattak rám, hangos megjegyzések közepette. Meg is kérdeztem Möszjő Citokceau-t, nem értette-e véletlenül, mit beszélnek.
– Dehogynem. Az a kisfiú, akinek az a ******* ******* lóg ki az orrából, épp azt mondta a többieknek: Nézzétek, ott van Lesbie L. Lowkupec bácsi, a híres angol titkosügynök.
Végre megérkezett a láma. Végigtekintett rajtunk, meghajolt felénk, aztán széles karmozdulattal jelezte, hogy követhetjük a kolostorba.
– Hogy te mekkora hólyag vagy, muchacho! – méltatlankodott Szenyor Leplez. – A dombon talán tilos a gimnasztika? Odafenn is bemutathattad volna ezt a törzsdöntéssel kombinált karkörzést, azóta már régen a jó melegben üldögélhetnénk! Vagy legalább üzentél volna, hogy amíg ideérsz, ugorjunk be a Vidám Fiúkba!
Tockostad idegesen szívta a fogát mellettem:
– Meglássák, elébb-utóbb a szájába lépek ennek a spanyol fószernak!