Amikor kitisztult a terep, Phil O’Dendron szükségét érezte, hogy jelentést tegyen nekem. Beszámolója szerint először Kutatomuki hagyta el a sátrát, ugyanolyan célból, mint később a pincsi, azzal a különbséggel, hogy neki nem kellett senkitől kikéredzkednie, és a megvadult ölebbel ellentétben neki esze ágában sem volt jaklábakat harapdálni. A vonyításra aztán megjelent a gazdi, továbbá Jacques Citokceau és Jack Pot, valamint később jómagam.
Ezen eseménysor közlése a botanikus számára hozzávetőleg tíz percet vett igénybe, és persze egyetlen nevet sem volt képes pontosan megemlíteni. Ezúttal azonban valahogy kevésbé viseltek meg körmönfont körmondatai, és az sem okozott gondot, hogy azonosítsam az általa Matatómaki, Möszjő Zacsek, Mr. Bonus és doktor Gézlap fedőnévvel illetett személyeket. Arra gondoltam, még mindig összehasonlíthatatlanul kisebb szenvedés őt hallgatni, mint visszafeküdni Ihajla mellé. Mire eljött a reggel, egész sor dolgot megtudtam róla. Például, hogy nemrég megjelent egy átfogó tanulmánya a havasi gyopárról, két kötetben. (Minden más variáció őszintén meglepett volna.) Továbbá, hogy békés, szép családi életet élnek a feleségével és két fiával. (Minden más variáció őszintén meglepett volna.) Meg is mutatta a két fivér, Phil és Rod O’Dendron fényképét (a neveket a fotó hátoldaláról leste le). A kép ikreket ábrázolt.
– Mi az, maga a gyerekeit is két kötetben adja ki? – vágtam hátba vigyorogva. – Na jöjjön, rendezzünk ébresztőt, nálam pontosan hat óra van.
Pujáék sátrához érve elszállt eme átmeneti derűm. Feye van der Uth a sátor előtt térdelt, rusnya arcát mosdatta a hóban, közben pedig valami gerlepárról dudorászott. Amikor észrevett, abbahagyta a dúdolást, és nagyképűen megjegyezte:
– Muszáj felfrissítenem magam, kolléga. Egész éjjel turbékoltunk az én kis galambommal – büszkélkedett, majd színpadiasan bekiáltott a sátorba:
– Ébredj, tubicám, indulunk tovább Khlumpába!
Már ettől is ettem a kefét, de az ornitológus mindezeket még megfejelte egy olyan kijelentéssel, amely arról árulkodott, miszerint a hollandnak már akkora az arca, hogy az semmilyen értelemben nem kompatibilis a töppedt madárfejével:
– Figyelje meg, Lesbie, ott is sikerem lesz, ahol egyikőjük sem tudott semmit elérni – mutatott a meteorológusnő sátrára. – Holnap reggel már azt fogom énekelni: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom…
Felvirradt hát végre az a nap is, amelynek délutánján, ha minden jól megy, elérjük Khlumpát! Mindannyiunkat ez a reménység fűtött, amikor nekivágtunk az útnak, de csakhamar odalett a maradék lelkesedésünk is. Az még csak hagyján, hogy Hayba kapitány, talán megérezve, hogy ez az utolsó lehetősége, a korábbiaknál is átfogóbb közlekedésbiztonsági kampányt indított, már ami a bírságolást, mint legkedvesebb nevelő hatású eljárását illeti. A fel-feltámadó szél dühöngésével és a hóeséssel is megbékéltünk valahogy, amit viszont a legkevésbé sem szándékoztunk megszokni, az egy újabb gyilkosság volt.
Amikor megtorpant a sor, már éltem a gyanúperrel, hogy sajnos nem Totó lesz az expedíció utolsó áldozata. Leszálltam a nyeregből, és előresiettem megnézni, mi történt. A hágó egy szakaszán, ahol némileg kiszélesedett a terep, összetorlódott, utas nélküli jakokat láttam, továbbá Tockostadot, dr. Ragtapaszt, Jack barátomat, Kutatomukit és Jacques Citokceau-t, amint körbeálltak egy, a hóban sötétlő valamit, ami ezúttal bizony jóval nagyobbnak látszott egy palotapincsinél.
– Mi történt? – próbáltam már messziről túlüvölteni a szelet.
– Újabb gyilkosság – tájékoztatott a francia nyelvész a földön heverő serpa tetemére mutatva. Szó ami szó, a látvány alapján ezt már Balganaiva sem vélhette volna balesetnek. A szerencsétlen teherhordó fejéből ugyanis egy jókora szekerce állt ki.
Leguggoltam az áldozat mellé, s közben Balganaiván kívül egy másik nő is eszembe jutott:
– Jacques, lenne szíves Menjeninnen kisasszonyt távol tartani a helyszíntől? – kértem az öreget. – Nem hiányzik, hogy megint elájuljon itt nekünk.
– Nem értem! – ordította vissza lehajolva. – Ebben a ****** szélfúvásban egy szót se hallani!
– Nézze meg, hogy kukkol-e Menjeninnen!!!
– Nézzem meg, hogy Kukkole Menjeninnen? – ismételte csodálkozva a szavaimat. – Möszjő Lowkupec, azt hiszem, ebből a mondatból hiányzik egy bizonyos szófaj!
Mivel már láttam is a csillagász lányt közeledni, gyorsan újabb variációval próbálkoztam:
– Intézze el, hogy Kukkole menjen innen!
Möszjő Citokceau, ha lehet, még inkább elképedt:
– Intézzem el, hogy Kukkole Menjeninnen? Möszjő Lowkupec, ebben a *********** viharban egyébként is nehezen értem, mit akar mondani, könyörögve kérem, ne spóroljon a szófajokkal!
Mialatt nyelvészeti vitába bonyolódtunk, bekövetkezett, amitől tartottam. A csillagász lány a helyszínre ért, és menetrendszerűen összerogyott. Miapanasz Ragtapasz pedig menetrendszerűen a gondjaiba vette. És Hayba kapitány, aki mindeddig pisztolyával a kezében rohangált fel-alá, menetrendszerűen leteremtette a görögöt:
– Miért ővele foglalkozni? Miért nem szegény serpán segíteni? – üvöltözte, mint egy elmeháborodott.
– Mert állatorvos vagyok, nem agysebész! – harsogta dr. Ragtapasz.
– És ez a lady van talán állat? – vitatkozott a rendőr, de ekkor közbeszólt, illetve -kurjantott Stramm Tockostad:
– Nemhogy a saját dógával törődne kend! Így vigyáz a biztonságunkra?
A kapitány erre visszatért előző tevékenységéhez, és újból rohangálni kezdett, miközben eszelősen villogó tekintettel üvöltözött a hegyoldalnak:
– Hol van, aki ezt csinálja? Bújja elő, mert lövöm, mint a szita! Ránk vadászni, mint orv? Tomahowkozni, mi? Játszani osdi of indián? Majd én ad neki az elvetemedett, elveteményedett, elvetemült fogó of csirke számára! Hol az az útonálló? Állja ide az útra! Elébe a szememnek! Most nem vanik olyan nagy legény?
Tockostad elképedve bámulta a produkciót:
– Na, e megkergült. Még a végin télleg lepuffant valakit a marhája. De akkó megétetem véle a golyóit, a bisztos! – bocsátotta előre, és hirtelen nem tudtuk eldönteni, vajon a töltényekre gondol-e, vagy valami másra. – Doktor úr, nem tunná hátbalőni egy nyugtató inekcijóval?
Jack Pot eme kérdés apropóján megérdeklődte:
– Hallja-e, Stramm, nem gondolja, hogy tényleg itt lenne az ideje kiosztani a fegyvereket? Teljesen védtelenek vagyunk.
A norvég egyelőre hízelgéssel próbálta leszerelni:
– Nem úgy néz ki kend, mintha olyan védtelen kis mimóza vóna – lapogatta Jack Pot széles vállát.
– Na persze, ha valaki fejszével rám támad, majd leadok rá egy számtani sorozatot! – morogta matematikus barátom.
– Ne csinájja mán a pánikot, Jack! Nem elég ez az egy fegyveres ámokfutó? – mutatott a vörös képpel üvöltöző rendőrre a hegyi vezető. – Inkább gyüjjenek, rakjuk fel a hóttetemet egy jak hátára, oszt húzzunk innet a jó büdös francba!
Maradéktalanul egyetértettem a hegyi vezető által felvázolt programmal. Csak érjünk minél előbb Khlumpába! Ott legalább biztonságban leszünk, vagy legalábbis kevésbé leszünk kiszolgáltatottak, mint a hágón.