Egyik délután a Vénkert utcáin járva-kelve egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Károlyka halad előttem. És mit csinált Károlyka? Éppen elrakni készült a mobiltelefonját.
Elismerem, hogy például Rejtő Jenő klasszisokkal érdekesebben szokta volt indítani a történeteit, de hát meg is halt szegény.
Szóval, Károlykát abból az időből ismerem, amikor még alkalmazottként voltam jelen a Negyven Rablóban, de ebbéli minőségemben, tizenkét órás munkakörben sem bírtam túlszárnyalni Károlykát, ami a műintézményben való jelenlét időtartamát illeti. Ebből talán kitalálható, hogy Károlykának vajh mi is lehet a foglalkozása.
Igen, jól tippelt a kedves olvasó: barátunk bizony önkéntes borkóstoló. És azon szerencsés emberek közé tartozik, akiknek a foglalkozásuk egyben a hobbijuk is, mert Károlyka a szabad idejében is (azaz bármely napszakban) előszeretettel hódol eme szenvedélyének, s szakértelmét leginkább a pillepalackos kivitelű, szőlőérzékenyek számára kifejlesztett termékcsalád kapcsán vitte tökélyre.
Nos, tehát megpillantottam ezt a derék úriembert, amint előttem haladva rója a flasztert, és épp igyekszik elrakni a mobilját, mégpedig az övtáskájába. Azért vehettem alaposan szemügyre ezt a tevékenységét, mert emberünk az övtáskáját oldalt, amolyan weszternes lazasággal hordja, akár egy pisztolytáskát.
A művelet során (ami valamiért a szokásosnál hosszabb időt vett igénybe) Károlykának szent meggyőződése volt, hogy a telefont egészen pontosan az övtáskájába tuszakolja befele, én azonban eddigre már elég közel jártam hozzá, hogy láthassam, ez bizony tévhit. A következő pillanatban el is tűnt a mobil az övtáska és Károlyka nadrágja között, majd végigszánkázott emberünk lábán, aprót pattant hajdan szebb napokat látott cipőjén, végül elterült az aszfalton.
Hősünk azonnal érzékelte, hogy valamibe belerúgott, és ez az aktuális mentális állapotát tekintve nem volt gyenge teljesítmény tőle. Lehajolt a mobilért, nagy nehezen fölegyenesedett, majd tüzetes vizsgálatnak vetette alá a készüléket. Mivel ebben a pillanatban értem utol, pontosan leolvashattam az arcáról frissen támadt örömét. Meg volt róla győződve, hogy talált egy telefont.
– Szevasz, Károlyka! – vertem le a lapockáját barátságosan, majd hasonló közvetlenséggel megérdeklődtem: – Na, mi a pálya?
Emberünk nem szolgált számomra pontos definícióval a pályát illetően, ellenben boldogan közölte:
– Öcccséém! Talátam ety tlefónt! – Amivel azt szerette volna a tudomásomra hozni, hogy talált egy telefont. Sőt, az is pontosan leolvasható volt az arcáról, mik a tervei a közeljövőre nézve: telefont orgazdának eladni, pénzt kannásborba fektetni, majd hosszan kiélvezni a sikeres üzlet fölötti mámorító érzés mételyét.
– Mekkora mákod van! – rikoltottam vidáman, osztozva derék ismerősöm örömében, bár közben legbelül azon keseregtem, hogy a kapcsolatunk sohasem mélyült a telefonszám-cserélős szintre, mert e percben nagyon szívesen felhívtam volna Károlykát, megérdeklődve, vajon nem talált-e mintegy tíz másodperccel ezelőtt egy telefont.
Hősünkről eközben lerítt, hogy magában úgy értékeli: ez életének legjelentősebb napja 1998. május hatodika óta, amikor is utoljára látta őt egy máig is élő ember józanon. Széles vigyorral nyomogatta össze-vissza a gombokat, s nagy nehezen betalált a Névjegyzék menüpontba. Ekkor jelentek meg az első redők a homlokán. Látszott rajta, hogy egyre ismerősebbek számára a bejegyzett nevek.
– Esz’ mindet ismerem, waze. Esz valami haveré lehet esz a tlefón.
Szívesen megfigyeltem volna még a kibontakozó monodráma fejleményeit, de mivel sietős volt a dolgom, úgy gondoltam, épp itt az ideje visszazökkenteni emberünket a szomorú rögvalóságba:
– Mondok én neked valamit, te Károlyka. Nagyon érdekelni fog tégedet. Ez a te telefonod.
Aztán elbúcsúztam tőle, és magára hagytam, mert nem tanácsos olyan ember közelében tartózkodni, aki épp most ébred rá, hogy mégsem köszöntött rá az örökös anyagi jólét.