Nincs szerencsém a vezetékes telefonokkal. Ezt már akkor is éreztem, amikor még Piroskával éltem együtt, mert a fateleptől kezdve a patyolaton át a csirkefarmig mindenfélét kerestek nálam, illetve rajtam, és sosem sikerült megfejtenem, honnan a fenéből tudják meg ezek az akasztófáravalók, hogy mikor alszom.
Aztán elváltak az útjaink Pirossal, én hazaköltöztem, beköttettem a saját vonalamat, és még örültem is, hogy milyen könnyen megjegyezhető számot kapok. Néhány nappal később azonban az alábbi közlemény vert fel a legszebb álmomból:
– Jó reggelt kívánok! Szopkóné vagyok. Szeretnék időpontot kérni nőgyógyászati vizsgálatra.
– Hogy mi van??? – érdeklődtem csipás szemmel, és a név, illetve a bejelentés nyomán arra gyanakodtam, hogy valami régi barátnőm hülyéskedik az éterben, aki újból szeretne velem illetlen kontaktusba kerülni. Ám amikor a harmincadik nő is a fent vázolt indíttatásból távrecsegett rám zaklatólag, már éltem a gyanúperrel, hogy méretes kavics kerülhetett a gépezetbe.
Aztán sikerült kinyomoznom, hogy a telefonszámomat régebben egy MÁV-rendelő bitorolta, és még mindig tevékenykedik valahol a rendszerben egy vaskalapos diszpécser, vagy telefonközpontos, vagy ügyeletes, szóval egy himpellér, akinek a kisokosában nem javíttatott át a szám, amely most már az enyém, így hát továbbra is ide irányítja az altesti kitárulkozás iránti vágytól égő kuncsaftokat.
Gronyár egyszer tanúja volt a folyamatos telefoncsörgésnek, és természetesen kíváncsi lett néhány háttérinformációra. Amilyen anyagias ez a Gronyár, miután elétártam a helyzetet, így nyilatkozott:
– Nem értem, miért utasítod vissza őket. Gondolj a hálapénzre, te félhülye!
A magam részéről nem elfogadni szerettem volna a hálapénzt, hanem inkább én fizettem volna annak, aki felkutatja és felvilágosítja azt az átokfajzatot, aki példátlan elszántsággal hajtja fel nekem a nőgyógyászati pácienseket a mai napig is. De nem volt jelentkező a feladatra, ezért hát rövid szünetektől eltekintve (gondolom: szabadság, táppénz, miegymás), az illető beül a kapcsolótábla elé, fejére teszi a fülest, fellapozza a kissé gyűrött kockás füzetet, és intenzíven tereli hozzám a szerencsétlen nőbetegeket.
Amikor elpanaszoltam a bánatomat Grófnak, vigyorogva így nyilatkozott:
– Nem értem, mi a kínod, jóbarát. Én örülnék, ha állandóan nők hívogatnának, és mindenáron meg akarnák mutatni nekem a pi–
rospozsgás altestüket.
Érdekes módon, amikor felajánlottam neki, hogy a nyugdíjas korú pácienseket átirányítom hozzá, valamelyest csökkenni látszott a lelkesedése.
Most úgy érzem, egyetlen út áll előttem. Nincs mese, hobbi szinten ki kell tanulnom a nőgyógyászat mesterségét.