Április 16., 13 óra 41 perc
A mai ebéd után a nyaralólakók női kontingensének három fiatalabb tagja a teraszon üldögélt. Nusi elmélyülten cigarettázott, Rózsa az arcát süttette az időnként előbújó nappal, Emőke pedig a sminkje elkészítésével foglalatoskodott, s közben arról faggatta a barátnőit, hogy mi a véleményük a hímnemű lakótársakról.
– Hát, eléggé vegyes társaság – jegyezte meg Nusi tartózkodóan.
– Na jó, nem is az öregebbekre gondoltam, hanem a fiatalabbakra – pontosított a szöszke, aztán kifejtette a saját álláspontját: – Szerintem Odeba a legszupibb. A többi is biztos rendes, de nálam szóba sem jöhetnek. Demcsi bácsi meg Arcsika is nagyon aranyos, de hát túl öregek hozzánk. Taki meg totál alkoholista. Bulcsikának nagyon szép barna szemei vannak, de mindig olyan szomorúan bámul velük maga elé. Szerintem ma már nem igazán trendi ez a…, ez a… hogy is mondják?
– Melankolikus, világfájdalommal terhes, a semmibe révedező típus – segítette ki Nusi.
– Igen, igen! Pont ugyanezt akartam mondani – hazudta Emőke. – Szóval, marad Odeba. Persze mondhatod, hogy ilyen mezőnyben nem nehéz a legszupibbnak lennie, de akkor is! Figyelted a testét? Milyen izmos, meg olyan jó szálkás! Nincs rajta egy gramm súlyfelesleg sem! Nagyon izgi a pasi. Meg különben is, egy néger pasi az olyan…, az olyan…, hogy is mondjam…
– Egzotikus? – tippelt Nusi.
– Igen! Ez az: egzotikus! – bólogatott hevesen Emőke. – Juúújjj, még a hátam is libabőrös lett! Még sosem voltam néger pasival. Tényleg, ti voltatok már négerrel?
– Hol? – kérdezte Rózsa, hogy fenntartsa az erkölcsösség látszatát.
– Jaj de butuska vagy, hihihihi! – vihogott fel Emőke. – Hát az ágyban! Vagy asztalon, kádban, szőnyegen, mit bánom én! Szóval?
Orgaz Nusi szomorkásan révedt a múltba. Ő bizony már volt néger pasival. Ágyban, asztalon, kádban, szőnyegen, sőt, egy kongói gazdasági delegáció különösen szégyenlős vezetőjével még a szekrényben is, de mindezt persze óvakodott barátnői tudomására hozni.
– Még nem – hazudta csöndesen.
– Még én sem! – szögezte le a vak lány annál harsányabban.
Csecs Emőkének abban a testszövetében, amit nagy jóindulattal akár az agyának is nevezhetünk, furcsa gondolat bukkant fel:
– Rózsa, hallod? Te honnan tudod, hogy nem voltál még néger pasival? Lehet, hogy nagyon is voltál, csak éppen nem tudsz róla, hihihihi!
Amíg a Big Sister mentegetőzött, Orgaz Nusinak kissé elkalandoztak a gondolatai. Őt, a barátnőjével ellentétben, leginkább Bulcsú személye foglalkoztatta. Az első pillanattól kezdve furcsa vonzalmat érzett a szomorú tekintetű fiatalember iránt, olyasmit, amit egyelőre saját magának sem tudott megmagyarázni. Most is azon merengett, vajon találkozott-e már életében Bulcsúhoz hasonló férfival. Olyan férfival, aki első látásra ilyen mély benyomást tett volna rá… Aztán hirtelen megrázta a fejét, és így szólt:
– Te Emőke, nem kellene bemennünk segíteni az öreglányoknak a mosogatásban?
– Engem is nyugodtan számításba vehettek, nem kell velem kivételezni – jelentette be Rózsa. – Miért gondoljátok úgy, hogy ha a kezembe nyomtok egy tányért, nem fogom tudni eltörölgetni?
– Fölöslegesen pedáloztok, csajok! – szólt rájuk a szöszke. – Az öreglányok egyáltalán nem igénylik a mi segítségünket. Én már kétszer is el akartam mosogatni, de Pircsi néni mindig azt mondja, hogy ne fárasszam magam, ő majd megcsinálja… Most legalább van időm egy kicsit magammal foglalkozni.
Aztán úgy alakult a dolog, hogy a következő percben már nem is magával foglalkozott, ugyanis kiült közéjük Odeba, és leplezetlen érdeklődéssel fordult a szöszke lány arculat-restaurációs igyekezete felé.
– Mit te csinálod szemeddel? – kérdezte kíváncsian.
– Kifestem a szempilláimat – magyarázta a szöszke. – Még sosem láttál ilyet?
A fekete fiú némán csóválta a fejét.
– Miért, nálatok a lányok nem festik a szempillájukat?
– Ghandabuktuban lányok csak arcát festi, és nem pillája szemének.
– Na és a bárban, ahol táncoltál? – faggatózott tovább Emőke. – Gondolom, néha csak bementél a lányok öltözőjébe…
– Nem engedték oda be Odeba. Féltek lányok tólem.
– Aztán miért féltek? – kacagott fel a szöszke.
Rózsának volt tippje a kérdést illetően, és e pillanatban módfelett bosszantotta, hogy nem oszthatja meg az információt a barátnőivel. Így hát arra volt kárhoztatva, hogy csöndesen figyelje Emőke és a néger évődését. A szolíd incselkedésnek az lett a vége, hogy a szőke lány a szemfestékét és a rúzsát nem kímélve kék, zöld és piros csíkokat mázolt Odeba arcára, mire az cserébe megígérte, hogy bemutatja, miféle egzotikus táncokkal bűvölte el annak idején a Gömbölyű Köldök Night Club közönségét. Ki is libbent a teraszról a gyepre, és hozzáfogott a sajátságos vonagláshoz.
Demeter bácsi az ajtóban állva izgalommal vegyes gyanakvással figyelte az „indiántáncot”. Amikor Archibald megállt mellette, hogy ő is szemtanúja lehessen a produkciónak, a kisöreg megjegyezte:
– Sose hittem vóna, hogy valaha élőbe’ láthatok egy hús-vér indiánt!
Az inas kissé felvonta a szemöldökét:
– Annyiban pontosítanám a kommentárját, Farkas úr, hogy a kert gyepszőnyegén jelenleg egy negroid típusú fiatalember lejt táncot, nem pedig egy indián – közölte.
– Nekem osztán ne mongya az úr, hogy ez itten nem egy indián! – replikázott Demeter bácsi. – Gyerekkoromba’ sokat olvastam ezekrül valami Károlynak a könyvibe’, oszt ez a fura szerzet ippeg úgy fest, mint amilyeneket leírt az a Károly!
– Megkérdezhetem, mi annak a bizonyos Károlynak a vezetékneve, akit említeni méltóztatott?
– Nem emlékszek én má’ arra – csóválta a fejét a paraszt bácsi. – Csak annyit tudok, hogy valami időponttal kapcsolatos neve vót nekije.
– Netán May Károlyra tetszik célozni?
– Hát! – bólogatott felderülve a kisöreg, aztán somolyogva hozzátette: – Gondolom, ma mán csak Tennapi Károlynak lehet híni, vagy Tennapelőttinek. Hej, biz’ a’ régen vót, amikor én még kisiskolás vótam!
– Nos, ha valóban May Károlyra, azaz Karl May-ra méltóztatott utalni, akkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy bár az illető regényíró valóban számos indián hőst szerepeltetett a történeteiben, mindazonáltal ez a fiatalember, akit a lakótársunknak mondhatunk, nem annak a rassznak a képviselője. Ugyan az amerikai földrészen jelentős a fekete bőrű népesség számaránya, ám ők nem tartoznak az őslakossághoz, hiszen a felmenőik valamelyike a rabszolga-kereskedelem révén került a kontinensre. Fordított relációban azonban nem történt emberszállítás, tekintettel arra, hogy a fekete kontinensen igen csekély volt a kereslet rézbőrű munkaerő iránt. Ha támadt is igény valamely országban, például Ghandabuktuban rabszolgára, úgy gondolom, azt a rendelkezésükre álló privát emberkészletükből ki tudták elégíteni. Ilyeténképpen tehát Mr. Mbapasi ősei között aligha akadhat csiroki, dakota vagy éppen navahó harcos.
A hazugság határmezsgyéjén lavírozó túlzás lenne azt állítani, hogy Demeter bácsi maradéktalanul megértette Archibald közlendőjét. Annyit mindenesetre felfogott belőle, hogy az inas mindenáron kétségbe akarja vonni az ő szavainak igazságtartalmát.
– Mánpedig ez itten egy indián, akárki akármit is mond! – szögezte le nagy bőszen. – Méghozzá aztat is megmondom, hogy mostan ippeg a’ esőtáncot járja. Pont így vót leírva a könyvbe, tisztán emlékszek rája, mintha csak tennap lett vóna.
Az égiek módfelett kedvelhették Demeter bácsit, ebben a szent pillanatban ugyanis, mindenféle érzékelhető előzmény nélkül, hatalmasat dörrent az ég, a következő percekben pedig sűrű zápor szakadt a Nyaralóra.
– Na ugyi! – kommentálta az eseményt a kisöreg, miközben kaján pillantást vetett az inasra, aki, neveltetése dacára, tátott szájjal állt a fejlemények előtt.