Április 15., 9 óra 12 perc
A lakók már három éjszakát töltöttek a Nyaralóban, és ez azt jelentette, hogy Zöld Taksony immár harmadszor ébredt másnaposan. Amikor erőt bírt venni magán, hogy kikászálódjon az ágyából, kibotorkált a teraszra, ahol Bulcsú kókadozott az egyik székben. Letelepedett mellé, s közben megállapította, hogy eszméletlenül hasogat a feje, így aztán szerfölött jónéven vette, amikor Archibald az iránt érdeklődött nála, hogy miben lehetne a szolgálatára.
– Mondja csak, Archibald, amikor az a bizonyos gróf Lelencházy beszívott…
– A gazdámat gróf Körömházynak hívták – pontosított az inas.
– Rendben – hagyta jóvá a hajléktalan. – Szóval, amikor a gróf úr felöntött a garatra, másnap mivel kúrálta magát?
– A gazdám rendkívül mértékletes életvitelt folytatott, uram – bocsátotta előre Archibald –, mindazonáltal ha némely alkalommal mégis előfordult vele, hogy valamivel többet ivott az indokoltnál, másnap éhgyomorra egy üveg behűtött barna sört fogyasztott, amely saját bevallása szerint nemcsak a közérzetét állította helyre, de az emésztőszerveit is regenerálta.
– No és van valahol ebben a házikóban barna sör? – érdeklődött reményteljesen Taksony.
– Rendelkezésünkre áll néhány palackkal, uram.
– Remek! Próbáljuk ki, hátha engem is regenerálna – vetette fel a hajléktalan, s örömmel nyugtázta, hogy javaslata az inas helyeslésével találkozott. – Hát nem csodálatos? – fordult Bulcsú felé ismét, amikor kettesben maradtak. – Nem elég, hogy mindenünk megvan, de azt a mindent ráadásul egy ilyen kolosszális fazon szolgálja fel. Nem győzök hálát adni az égnek, hogy egyáltalán itt lehetek. Te nem így vagy vele, Bulcsú?
A kérdezett unottan húzta fel a vállát:
– Nekem aztán tökmindegy, hogy hol vagyok.
Taksonyt teljesen elképesztette ez a fajta hozzáállás:
– Ezt nem mondhatod komolyan, öregem! Téged frankón hidegen hagy ez az egész? Nem tudom elhinni! – csóválgatta a fejét. – Én már annak is tudok örülni, hogy egyáltalán rendes ágyban alhatok…
– Miért, amúgy nem ágyban szoktál aludni? – kérdezte Bulcsú, és először mutatkozott némi érdeklődés az arcán. – Hát akkor miben? Talán szekrényben?
– Nem, dehogy – dadogott a hajléktalan, mert maga is rájött, hogy elszólta magát, és most magyarázkodni volt kénytelen. – Tudod, a dokim szigorúan rámparancsolt, hogy egy ideig aludjak egy pucér deszkapriccsen… izé… a derékbántalmaim miatt. Hát ezért örülök most az ágynak.
Az életunt fiatalember visszasüppedt a korábbi melankóliába. Lakótársa derékbántalmai a legcsekélyebb együttérzését sem váltották ki. Taksony viszont nagyon is szerette volna kifejezésre juttatni szolidaritását, ezért amikor az inas megérkezett a barna sörrel, újból vallatóra fogta:
– Mondja csak, Archibald, mit csinált a grófja, amikor lekettyent hangulatban érezte magát?
– Gazdám kedélyét csak a legritkább esetben jellemezte az ön által említett állapot, uram – hangzott a felvilágosítás. – Amennyiben mégis úrrá lett rajta bizonyos fajta levertség, fogta magát, és kilovagolt. Ez a legtöbb alkalommal visszazökkentette a korábbi, életvidám hangulatába.
– És ha ez sem segített?
– Abban az esetben felnyittatott egy üveg portóit, uram – közölte rövid gondolkodás után az inas, majd röpke pillantást vetett Bulcsúra. – De amennyiben a kérdéseit Végső úr miatt tette fel, legyen szabad tájékoztatnom önt: már érdeklődtem a fiatalúrnál, hogy hozhatok-e neki egy pohárka frissítőt, azonban nemleges választ kaptam.
– Na, tőlem aztán sosem fog nemleges választ hallani, efelől nyugodt lehet – fogadkozott kedélyesen a hajléktalan, miközben leemelte a sörösflaskát a tálcáról. – A poharat vigye csak vissza, Archibald. Minek csináljunk mosatlant, ha nem muszáj, nem igaz?
– Mélyen egyetértek, uram. Valóban szükségtelen az ügyeletes konyhai személyzet munkáját szaporítani – bólintott az inas, aztán elhagyta a terepet.
Zöld Taksony jól meghúzta a sörösüveget, aztán megtörölte a száját a kézfejével, és sajnálkozva tájékoztatta Bulcsút:
– El kell, hogy keserítselek, haver. Nem foglak a hátamra venni, és körberohangálni veled az udvaron, csak azért, hogy jobb kedvre derítselek. Válaszd inkább a derék Arcsi kettes számú javaslatát: vedelj valamit!
– Az alkohol csak átmeneti menekülés a problémák elől. Amikor kijózanodik az ember, annál nagyobb a csalódása, hogy már megint ennek a rongy világnak a közepén találja magát – jelentette ki filozófikusan az öngyilkosjelölt.
– Helytelen az ivási metódusod – magyarázta Taksony. – Sose rúgj be, így aztán sosem kell kijózanodnod. Tartsd magad mindig egy bizonyos szinten, mégpedig egy olyan szinten, ahol az egész világ egy nagy, rózsaszín vattacukornak tűnik.
– Ez nálam nem válna be, sajnos túlságosan is jól bírom a piát – legyintett Bulcsú. – Egyszer például halálba akartam inni magam, de csak az öklendezés világcsúcsát sikerült megjavítanom.
– Aztán mi a fenéért akartad a halálba inni magad? Csak nem valami spiné miatt? – faggatózott tapintatlanul a hajléktalan.
– Nem, nem egy spiné miatt.
– Jóságos ég! Akkor egy srác miatt? – vihogott Taksony. – Szóljál időben, haver, mert ha így van, a jövőben eszembe sem jut majd beállni melléd a zuhany alá! Még a végén leejtenéd a szappant, hihihihi!
A hajléktalan végtelenül viccesnek találta a bizalmaskodó célozgatást, s úgy vélte, hogy ellenállhatatlan humora segítségével sikerül kirángatnia beszélgetőpartnerét a melankóliából. Bulcsúnak azonban gyökeresen eltérő elképzelései voltak a szellemességről, mint olyanról, s ezek után bármilyen kérdés is irányult felé, az egész lényén az tükröződött, hogy a diskurzust a maga részéről befejezettnek tekinti. Így aztán Taksony roppantmód megkönnyebbült, amikor konstatálta, hogy újabb lakótárs csatlakozik a teraszon sütkérező társasághoz, ugyanis ebben a pillanatban Szerte Lenke lépett ki az ajtón. Látszott rajta, hogy néhány perce még a takarója alatt szundikált. Frizurája leginkább egy elektrosokk-kezelésben részesült tollseprűhöz volt hasonlatos.
– Mi újság, Lenke néni? Csak nem Rózsa csinálta meg a séróját? – vihogott a hajléktalan.
– A micsodámat? – pislogott a nénike.
– A frizuráját.
– Nem, aranyoskám. Az én fodrászomat Gizikének hívták. Ő volt Aladárnak a felesége, ott laktak a postával szemben, de aztán, amikor Vili bácsi meghalt, a lánya eladta a házat, és beköltözött a városba. Ferenczi Paliék vették meg a Vili bácsiék házát, mert a Pali valami műhelyt akart nyitni, és azt mondta, hogy a szuterén éppen megfelelne erre a célra, de aztán nem sikerült behozni azt a gépet, amit a Takácsné nagybátyja intézett volna neki Bécsben, mert valami gond akadt a vámolással, és elkobozta a hatóság. Na, onnantól a Pali nem állt szóba Takácsékkal, pedig addig nagyon jóban voltak, mert a Sanyi, a Pali öccse Takácsné húgának udvarolt. Ferencziék aztán hamar túl is adtak a házon, akkor költöztek oda Aladárék, a Gizike meg szépen berendezte a fodrászműhelyét a szuterénben. Az a ház a falu másik végén volt, úgyhogy onnantól kezdve hiába csinálta meg a frizurámat az én drága jó Gizikém, mindig összekócolódott, amíg hazaértem, a nagy szélben.
Zöld Taksony csöndesen átkozta magát, amiért nem elégedett meg Végső Bulcsú szófukar társaságával, és valamivel beszédesebb partnerre vágyott. Amikor már zsongott a feje a sok névtől, és képtelen volt a személyeket egymáshoz fűző szálakat kibogozni, feltápászkodott az asztal mellől, és bemenekült a házba. Lenke néni nem sértődött meg az udvariatlan gesztus nyomán. Innentől kezdve a másik fiatalemberhez címezte szavait:
– De az a ház nem hozott szerencsét Gizikééknek. Átok ült azon a portán, mindenki azt mondta. Aladárnak nemsokára szeretője lett, nem is egy, legalábbis így beszélték az asszonyok a faluban, meg állítólag verte is Gizikét. Na, nem is lett gyerekük szegényeknek. Hanem egyszer csak kiderült az összes turpisság, mert Aladárnak valamelyik szeretője teherbe esett, és mivel még nem volt férjnél, nem nagyon lehetett elmismásolni a dolgot. Gizike, amikor megtudta, hogy milyen szégyent hozott rá az ura, az egyik nap bement a városba, kivette az összes pénzüket a takarékból, és elküldte valami gyermekotthonnak, aztán hazament, és öngyilkos lett.
A mindezidáig unott arccal üldögélő fiatalembernek hirtelen felcsillant a tekintete:
– Hogyan?
– Mondom: öngyilkos lett! – ismételte Lenke néni valamivel hangosabban, és némileg előre is hajolt.
– Jó, jó, de hogyan? Úgy értem: milyen módszerrel? – firtatta izgatottan az öngyilkosjelölt.
– Ja, értem már, mit kérdez, aranyoskám! – dőlt hátra megkönnyebbülve az öregasszony. – Lúgot ivott, tudja? Lúgot.
Bulcsú érdeklődése, amilyen hirtelen támadt fel, olyan sebesen le is csillapodott. Kizártnak tartotta, hogy a Nyaralóban hozzá tudna jutni nagyobb mennyiségű lúghoz.