Hinta

Kristóf a hintában ült, és a cipőjét bámulta. Adélt várta, mint mindig. És ahogy mindig az elmúlt egy év során, most is hamarabb érkezett meg a találkára.

Kissé kényelmetlen volt a hinta. No igen, lassan kezdett kinőni belőle. Pedig mennyi szép emlék fűzte ennek a poros kisvárosnak ehhez a játszóteréhez! Visszaemlékezett régi szünidők napfényes hangulataira, a néha elviselhetetlen kánikulai napokra, amikor focizás közben minden negyed órában megrohamozták a srácokkal a játszótér sarkában árválkodó ivókutat.

Hirtelen levette a szemét a cipőjéről, oldalra fordult, tekintete az ivókutat kereste, de nem találta sehol. Felszámolták azt is. Ingyen víz a népnek? Még mit nem?

„Régi szép idők” – gondolta Kristóf, majd kis híján felnevetett. Hiszen még csak tizenkilenc éves, alig tette le az érettségit, és máris úgy nosztalgiázik, mint valami öregember.

Újra a cipőjét kezdte bámulni. A mamája megmondta, hogy randira nem mehet egy tisztességes fiatalember koszos cipőben. Mert a lányok állítólag mindig azt nézik meg először. Az ember cipőjét. Hogy rendben van-e. Tiszta-e, ápolt-e.

A mamájára gondolt, aztán pedig már nem is a cipőjét látta maga előtt, hanem a hajdani szandálját. Hajdani…? Hiszen még alig pár évvel ezelőtt viselte. Természetesen zoknival. És amikor átvágtak a játszótér sarkánál kezdődő dzsumbujon a srácokkal, akkor mindannyiuk zoknija tele lett szúrós bogánccsal…

– Szia.

Kristóf riadtan nézett fel. Nemcsak az lepte meg, hogy Adél ilyen észrevétlenül termett itt előtte, hanem a lány közönyös hangja is.

– Szia – felelte kissé rekedten, és megpróbálta a lány felé nyújtani a karját, de Adél valahogy olyan messzire állt meg tőle, hogy ne érhesse el. Kristóf karja félúton visszahanyatlott.

– Nem gondolod, hogy kissé öreg vagy már a hintázáshoz? – kérdezte gúnyosan Adél.

Kristóf lelkére hirtelen súlyos gyanú nehezedett. Valami furcsa, rossz érzés, ami már az elmúlt napokban is folyton utolérte, ha Adélra gondolt, de mindig elhessegette magától. Elvégre szerelmesek egymásba, ezt mindenki tudja, tavaly nyár óta senki előtt nem tartották titokban.

– Ideje lenne felnőnöd, Kristóf. Most érettségiztél, és mégis úgy ülsz ebben a hintában, mintha nem tudnál szabadulni a gyerekkorodtól.

Adél hangja egyre idegenebbül csengett, és Kristóf hirtelen nem is tudott szólni. De erre nem is volt szükség, mert úgy tűnt, a lány kifejezetten monológok előadására készült ezen a különös nyári délutánon.

– A gyerekkor véget ért, Kristóf, barátkozz meg a gondolattal – ismételte meg Adél. – Nem véletlenül nevezik az érettségit érettséginek. Belegondoltál már a jelentésébe? És elég érettnek érzed magad? Úgy ülsz itt a hintában, mint valami kis hülyegyerek. Komolyan mondom, ez szégyen.

– Na de hát…. mi van veled? – szakadt ki a kérdés a döbbent fiúból.

– Megmondom, mi van velem, Kristóf. Már nem szeretlek. Talán csak egy fellángolás volt, egy afféle diákszerelem, néhány pajkos óra, ostoba játék. De ennek most vége. Ősszel úgyis elválnának az útjaink. Te a városba költözöl, kollégista leszel, én pedig…

– Az ég szerelmére, Adél! Miről beszélsz? Tegnap még semmi bajod nem volt! Itt áll előttünk az egész nyár, még csak most kezdődik a szünidő, és én különben is megmondtam neked, hogy akármilyen távol is leszünk egymástól, én mindig szere…

– Jaj, hallgass már! Nem érzed, mennyire szánalmas ez az egész? Még jó, hogy nincs itt senki más, és nem hallja a gyerekes próbálkozásaidat. Nem fogod fel, hogy mi történt? Vége a gyerekkorunknak, megkezdődött a nagybetűs élet, és nekünk már nincs helyünk egymás életében. Te a városba mész, én Budapestre, olyan távol leszünk egymástól, amennyire csak lehet. Valóban azt gondoltad, hogy én majd csakis rád fogok várni évekig? Te kis hülye.

– Adél, én nem ismerek rád, hát még a múltkor is…

– Nagyon jól mondod, Kristóf. A múltkor. Ez egy érdekes kifejezés. Bontsd ketté, és megkapod a valóságot. Múlt kor. Elmúlt egy korszak az életünkben, most pedig új kezdődik. Részemről már nincs benne helyed, Kristóf. Ne keress és ne zaklass, arra kérlek. Ez az utolsó szavam.

A lány sarkon fordult, és megindult a játszótér sarka felé, ahol valaha az ivókút állt. Örült, hogy a fiú már nem láthatja az arcát, nem nézhet a szemébe. Többé soha nem láthatja az arcát, és nem nézhet a szemébe.

Kristóf utána akart sietni, de prózai módon beleszorult a hintába. A nadrágja zsebében lévő tárcája beleakadt a vaspántba, aztán pedig, ahogy nagy nehezen kirángatta magát az ósdi játszótér kopott tákolmányából, hasra esett a porba, és csalódottan konstatálta, hogy csupa piszok és homok lett a cipője. Döbbenten nézett a lány után, aki gyors léptekkel tűnt el a szeme elől, és aztán megtelt a szeme könnyel.

Feltápászkodott. Lerúgta a cipőjéről a port, és elmormogott egy káromkodást az immár nem randiképes lábbelinek címezve, aztán úgy döntött, hazaindul. Elvégre a mamája nemcsak azt kötötte a lelkére, hogy mindig legyen tiszta a cipője, ha randevúra megy, hanem azt is, hogy mindig őrizze meg a méltóságát a lányok előtt.

Amikor Adél hazaért, már teljesen közömbös volt az arca. Az édesanyja féltő szeretettel nézett rá, és óvatosan megérdeklődte:

– Hogy ment?

– Szerintem jól – felelte szikáran Adél, aztán gyorsan elterelte a szót a kínos témáról: – Sikerült mindent becsomagolni, anyukám?

– Remélem – felelte a megtört arcú asszony. – Nem tudom, hogy mit adnak ilyen esetekben Pesten, mit nem, inkább odaraktam, amiről úgy gondoltam. Majd pótoljuk, ami esetleg hiányzik. Vacsorázz valamit, aztán feküdj le. Holnap nagyon korán kell kelnünk.

Adél engedelmesen megvacsorázott, másnap pedig bevonult a fővárosi kórházba, hogy felvegye a kezeléseket, de azok sajnos nem vezettek eredményre, és a túl későn diagnosztizált kór még a nyár vége előtt elragadta magával Adélt, kegyetlenül és kérlelhetetlenül.