Angéla, mint minden hatéves kislány, királykisasszony szeretett volna lenni az óvodai farsangon. A bátyja, Attila, aki akkoriban már kamaszkorba lépett, gúnyos megjegyzésekkel illette húga eme vágyait, de hát nem lehetett rá haragudni, ilyenek a kamaszfiúk. Attila nem tudhatta, hogy akkor fog majd igazán nagy bajba kerülni a világ, ha a hatéves kislányok nem királykisasszonyok akarnak lenni a farsangon.
Angéla vágyai később is egészen szokványosak voltak. Mint akármelyik kislányé. Amikor iskolás lett, szerette volna, ha egyszer az ő táskáját is cipeli egy fiú. Aztán arra vágyott, hogy amikor először megcsókolják, az az esemény igazán romantikus körülmények közepette menjen végbe.
Később, amikor gimnazista lett, olyan barátot képzelt el maga mellé, aki megértő, figyelmes, kellőképpen ki tudja fejezni az érzelmeit, de persze nincs híján a vagányságnak sem.
Angéla vágyai mindig teljesültek, egészen addig, amíg egyetemista nem lett. Odáig úgy érezte, igazán a tenyerén hordja őt a sors, hiszen szerető családban nőtt fel, mindig is jól tanult, és ennek megfelelően szép reményekre jogosította fel az élet. Jogi egyetemre készült.
Aztán megtörtént a baj. A család közös nyaraláson vett részt, és Horvátország hegyeinek kanyargós útjain autóbalesetet szenvedtek. Mindenki meghalt, aki az autóban utazott, kivéve Angélát. Elvesztette mindkét szülőjét és a bátyját is. Az ő teste sem maradt ép a baleset után. Deréktól lefelé megbénult, és kerekes székbe kényszerült.
Amikor az embert ilyen csapás éri, iszonyú nehéz felállni. Túl nagy a kontraszt. Semmi nincs, ami a készülődő kataklizmára figyelmeztetne. Az egyik pillanatban még te vagy a legboldogabb ember a világon, a másikban meg egy nyomorék, akinek senkije sincs. Az egyik pillanatban még kedvesen süt be a nap az autó ablakán, és még az emlékeidben él a tenger illata és Dubrovnik óvárosának meghitt hangulata, aztán pedig idegen emberek próbálnak kiszabadítani egy roncsból, amellyel kapcsolatban csakis azt kívánod, bárcsak lett volna a te koporsód is.
Angéla még egy teljes éven keresztül mindennap azt kívánta, inkább halt volna meg ő is azon az elátkozott szerpentinen. A tanulmányai folytatásáról szó sem lehetett, és a nagynénje, aki magához vette, lassacskán minden örökségéből kiforgatta. De a lelke mélyén nem is tudott haragudni Berta nénire. Kinek szerepelne a vágyálmaiban, hogy hátralévő életében egy tolókocsis nyomorékot gondozzon?
Egyhangúan teltek a lány napjai. Olvasgatott, tévét nézett, néha kigurult az erkélyre, és etette a galambokat. Időről időre megfordult a fejében, hogy egyszer csak átküzdi a testét a korláton, és leveti magát a harmadik emeletről, de valami mindig visszatartotta. Nem is értette, hogy mi. Azzal nyugtatta magát, hogy fölösleges siettetni a halált, hiszen már ez is az.
Berta néni, ahogy öregedett, egyre betegesebb lett, félő volt, hogy nincs sok neki hátra. Már több mint húsz év telt el a baleset óta. Angéla rémülten gondolt arra, mi lesz vele, ha a nagynénje sem lesz már mellette, az az egyszerre imádott és gyűlölt öregasszony, akitől mindig is egy világ választotta el, és aki az egyetlen kapocs volt, amelyik még a világhoz kötötte.
Aztán történt egy különös eset. Angéla az erkélyen napfürdőzött, és a galambokat etette. Odalent pedig, a parkolóban összeütközött két autó. Nem volt nagy csattanás, de mindkét sofőr kiugrott a kocsijából, és egymást kezdték szapulni, végül a rendőrség is megjelent, akkora balhét csapott a két autós.
Nem lehet tudni, hogy miért, de Angélát ez az esemény arra indította, hogy szentül megfogadta magának, igenis találni fog munkát. Mindent bevetett, az apróhirdetéseket, a Facebookot, egyáltalán: az internet összes bugyraiban megmártózott, elviselve a lealázó beszólásokat, de végül siker koronázta az erőfeszítéseit. Egy cég korrektori állást ajánlott neki, nem túl szép fizetésért, de legalább hosszú távú tervezhetőségért cserébe. Úgy érezte, hogy ez az elmúlt húsz év alkalmi munkái után egyenesen ajándék.
Berta néni meghalt, Angéla magára maradt. Ismét csak meg kellett tanulnia valamit, ami a helyzete megváltozása miatt előállt helyzetben kötelezőnek bizonyult. Már nem etetgethette a galambokat az erkélyen, közlekednie kellett a városban.
Legtöbbször villamossal utazott. Szerette a villamosokat. Nemcsak az alacsony padló és a megközelíthető megállók miatt, hanem azért is, mert kedvtelve figyelhette az embereket, akik sosem mertek ránézni. Szeretett utazgatni, és néha már azon vette észre magát, hogy pusztán kedvtelésből villamosozik, csak azért, hogy úgy érezhesse, ő is részese a város lüktető életének, ő is ide tartozik, ő is egy szereplő ebben a forgatagban. Ő is valaki.
Egy májusi reggelen történt. Az öltönyös, nyakkendős férfi odalépett hozzá a villamoson, és megkérdezte:
– Segíthetek a leszállásnál?
Angéla nem értette. Mit kell segíteni? Alacsony padlós jármű, ő pedig több évtizedes rutinnal rendelkezik a kerekes széke hajtásában, hol itt a probléma?
Kedvesen visszautasította a felajánlást, de aztán másnap megint együtt utaztak, és a férfi megint odalépett hozzá. És volt képe megkérdezni ugyanazt.
Angéla akkor már élt a gyanúperrel, hogy ez a férfi egyszerűen tolakodik. Vagy inkább nyomul. Netán… udvarol?
Évtizedek óta nem érezte nőnek magát. Kicsi lánykora óta tudta, hogy szép arca van, vonzó a külseje, kellemes a hangja és lebilincselő a modora, de ezek a tulajdonságok az utóbbi évtizedekben soha nem kaptak szerepet az énképében, mind ott veszett abban a horvátországi elátkozott kanyarban.
A férfi kellően határozott volt. Bemutatkozott, aztán egyszer csak letolta Angélát a villamosról, kerekes székestől együtt, és végül egy pad mellett állapodtak meg a főtéren. A férfi leült a padra, Angélával szemben, és borzasztó elszántnak látszott.
– Nagyon fontos tárgyalásra igyekszem, és be kell vallanom, rettentően be vagyok rezelve – mondta.
Angéla kicsit sem értette, mi történik vele. Döbbenten kérdezte:
– Na de hát miben tudnék én segíteni?
– Még van húsz percem. Szeretném, ha addig beszélgetne velem – szólt az öltönyös férfi nyíltan, és reménykedve várta a választ.
– Tőlem aztán… – vonogatta a vállát Angéla, de valahogy maga is érezte, hogy most valami rendkívüli történik vele.
A tárgyalás után is találkoztak. És utána is valami istenien elbeszélgettek. Úgy érezték mindketten, hogy ha az embernek tényleg létezik másik fele, lelki társa, akkor ez itt ő. Persze kellett egy kis idő, amíg ezt bevallják egymásnak, és Angéla nem is értette, hogyan is lehetne ő bárkinek a vágyálma, de aztán addig beszélgettek, hogy sikerült feloldani a kölcsönös előítéleteket.
Angéla ma már asszony, egy meglehetősen sikeres és magabiztos ötvenes férfi felesége. A szerelmük – összes barátjuk szerint –, megkérdőjelezhetetlen. Nem biztos, hogy amit kisgyerekként tűztek ki maguk elé célként, amire vágyakoztak, az hasonlít a mostani valóságra. De boldogok és szeretik egymást. És tudják, hogy az élet néha nem válogat az eszközökben, néha igencsak összegubancolja a sorsok színes fonalait, de azt is tudják ma már, hogy mindig van remény.