Április 17., 2 óra 11 perc
Az igazgató és Alig Győző a Sugár TV vágószobájában ültek, és az aznap felvett anyag megtekintésével múlatták az időt. A monitoron éppen Rózsa és Emőke volt látható, amint a medence partján üldögélnek, és a hűvös szellő fodrozta vizet bámulják. (Emőke persze meg volt róla győződve, hogy kettejük közül csupán ő bámulja a vizet, de módomban áll a kedves olvasó tudomására hozni, hogy Viktória is ezt tette.) A következő párbeszéd zajlott le közöttük:
– Remélem, ha kicsit melegebbre fordul az idő, több vizet eresztenek ebbe a medencébe – jegyezte meg a szőke lány. – Jó lenne már strandolni egyet!
– Miért, most meddig ér a víz benne? – érdeklődött Rózsa.
– Nagyjából eddig – tette a tenyerét a hasa elé Emőke, de aztán rájött, hogy ez a gesztus a beszélgetőtársa számára vajmi kevés információval bír. Így hát megfogta a vak lány kezét, és a saját hasa elé húzta: – Ránézésre nekem eddig érhet. Úgy körülbelül a köldökömig.
– Ne haragudj, de nekem ez még így sem mond sokat – sajnálkozott Rózsa –, hiszen nem tudhatom, hogy milyen magas vagy. Mert például egy kétméteres kosárlabdás lánynak máshova esik a köldöke, mint egy százötven centis csajnak.
Emőke egy pillanatra elgondolkodott ama sportorvosi és anatómiai érdekesség fölött, hogy a kosárlabdázó lányoknak máshol van a köldökük, nem a hasukon, de aztán rövid erőlködés után, amit hitelesebb kifejezés híján kénytelenek vagyunk agymunkaként aposztrofálni, ráébredt, mire gondolt a lakótársa.
– Jaaa, értem már! – kiáltott fel lelkesen. – Hiszen te nem tudhatod, hogy én milyen magas vagyok, hogy nézek ki, meg ilyenek… Na figyelj! Körülbelül százhetven centi a magasságom, csinos testalkatú vagyok, szőke a hajam…
– Azt tudom – szólt közbe Rózsa. – Valaki mondta, hogy te afféle igazi szőke csaj vagy.
Emőke arca viharsebesen komorult el. Ezúttal nagyságrendekkel hamarabb ébredt gyanú a lelkében arra vonatkozóan, hogy mire is utalhat a beszélgetőtársa:
– A hajam színére célzott az az illető, vagy valami másra? És különben is, ki volt az a valaki? – tette fel a kérdéseit egy vizsgálótiszt modorában.
– Nem tudom, mire célzott – csóválta a fejét a vak lány –, úgyhogy nem is szeretném elárulni, hogy ki volt.
– Óóó, ne mááár! Akkor miért kezdtél bele, ha nem akarod befejezni? Utálom az ilyet! Tessék azonnal megmondani!
– Nagyon igazságtalan lenne az illetővel szemben, úgyhogy semmiképp sem fogsz tudni rávenni, hogy felfedjem a kilétét – szögezte le Rózsa. – De megígérem neked, hogy ha még egyszer utalást tesz a dologra, és egyértelműen el tudom dönteni, hogy mire célzott, akkor haladéktalanul be fogok neked számolni róla. Most pedig, légy szíves, vezess be a házba!
* * *
– Ez zseniális húzás volt, Főnök – jegyezte meg elismerően a mindenes, miközben megnyomta a stop gombot. – A szöszke mától kezdve gyanakodni fog legalább öt-hat lakótársára, ha nem többre – dörzsölte a tenyerét vigyorogva, aztán a biztonság kedvéért megkérdezte: – Ugye, nem akarja, hogy ez a kis jelenet bekerüljön az összefoglalóba?
– Úgy látom, Győzőkém, maga nincs tisztában vele, milyen nagy súllyal esik a latba egy ember szellemi képességeinek megítélésénél, hogy milyen időközönként kérdez hülyeségeket! – felelte mérgesen az igazgató. – Vagy most éppen a buta szöszkét parodizálja? Szóljon, ha ez a helyzet, és ígérem, megpróbálok erőt venni magamon, és kipréselek a számon egy gyönge kacajt!
– Mitől ilyen ingerült, Főnök? – csóválta a fejét a mindenes. – Remekül mennek a dolgok, minden a terv szerint alakul, sőt, máris két szomszédos kerület kábeltársasága jelezte, hogy szeretnék átvenni a műsorunkat… Akkor mi a probléma?
– Épp az a probléma, hogy ugyan záros határidőn belül három kerületben is nyomon követhetőek lesznek a Nyaraló adásai, és ezzel gyakorlatilag lefedjük az Éh-Coop üzletlánc teljes szolgáltatási területét, ennek ellenére hiába hívtam fel tegnap délután az említett cég hájfejeit, még mindig nem szeretnék szponzorálni a lakóim táplálkozását – fejtette ki Sugár úr idegesen fel-alá járkálva. – Márpedig ezek a nyomorultak annyit zabálnak meg vedelnek, hogy ha ez így megy tovább, minden pénzünk az ellátásukra fog elmenni!
– Hát persze, mert a kaja is meg a pia is ingyen van nekik – bólogatott Alig.
– Csakugyan? Na ne mondja! Tényleg ez lehet az oka? – gúnyolódott az igazgató, aztán visszavette a korábbi, aggodalmas arckifejezést. – Valahogy limitálnunk kell az ellátásuk költségeit. Ehhez pedig nyilvánvalóan korlátoznunk kell a fogyasztásukat. Van valami ötlete?
– Rendeljünk el általános fogyókúrát. Esetleg böjtöt, vagy valami hasonlót – vetette fel Győző.
– Marhaság – értékelte ki részletesen az indítványt Sugár úr. – Rögtön kilógna a lóláb, hogy fogytán a pénzünk. Nem, ennél sokkal frappánsabb, sokkal elegánsabb megoldást kell kitalálnunk… No persze, nem tudom, miért gondoltam, hogy maga a segítségemre lehet ebben – vetett egy lekicsinylő pillantást a beosztottjára, de ezt néhány perc múlva nagyon is elhamarkodottnak ítélte, Győző ugyanis előállt egy igazán életrevaló elképzeléssel:
– Osszunk ki pénzt a számukra… Na persze csak játékpénzre gondoltam – tette hozzá gyorsan, látva, hogy a főnöke arcszíne hasonlítani kezd az övéhez. – Az elképzelésem a következő: meghatározunk a számukra egy bizonyos keretet, amit hetente levásárolhatnak, továbbá mindegyikük kap személyre szóló heti zsebpénzt is, amivel az egyedi kívánságait fedezheti. Pia, cigi, édesség meg ehhez hasonlók… Már csak azért is jó lenne, ha rendelkeznének valamiféle jelképes fizetőeszközzel, mert így tudnának például pénzre kártyázni. Van fogalma róla, Főnök, milyen irtózatosan össze tudnak veszni a férfiak kártyázás közben?… Majd jó nagy címleteket nyomtatunk, hogy azt higgyék, irtó gavallérosak vagyunk velük szemben. Csak akkor fog majd leesni az álluk, amikor rájönnek, hogy például egy üveg sör teszem azt… ezer fabatka. Még az is lehet, hogy lopni is fognak egymástól.
Sugár Zoltánnak esze ágában sem volt kimondani azt, amit gondolt, nevezetesen, hogy „Ez aztán a remek ötlet, Gyufaszál!”, ugyanis attól tartott, hogy az ilyesmi a fizetésemeléssel kapcsolatos fölösleges érdeklődést vonná maga után. Inkább úgy tett, mintha a beosztottjának, aki egyszerű vágóasszisztensből avanzsált mindenessé, munkaköri kötelessége lenne a zsenialitás, és közönyösen csak annyit szólt:
– Rendben. Tegye meg a szükséges előkészületeket, Alig, és amikor a jelenlegi készletük a végét járja, bevezetjük az új rendszert.