Jószerével alig tettem néhány lépést, máris nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Csuhajlováéknál nincs minden rendben. Phil O’Dendron rontott ki ugyanis a sátorból, zilált ruházatban és még ziláltabb lelkiállapotban:
– Jaj nekem! Jaj szegény fejemnek! Mr. Lowgerinc, mentsen meg! Nagy baj van! Óriási gond van!
– De hát mi történt, az istenért?
– Ingyombingyova magához tért! Akarom mondani: felébredt – lihegte a botanikus. – És most mindenáron azt akarja, hogy járjak a kedvében… illetve, hogy tegyek a kedvére. Már úgy értem…
– Nyugodjon meg, Phil!
– Könnyű azt mondani! – nyögött fel O’Dendron. – Könyörgöm, Mr. Lowhere, cseréljünk helyet! Vagyis hogy… jaj, istenem… mindjárt megmondom, mit értek ez alatt… Szóval, maga menjen be, feküdjön mellé, mégiscsak nagyobb darab, mint én, meg fegyvere is van, meg minden… én
meg majd figyelek idekint, és ha netán valami probléma lenne…
– Jól van, jól van, csak nyugalom, szedje össze magát, és öltözködjön fel rendesen, mert egy pillanat alatt megfagy ebben a nyitott anorákban idekinn – biztattam a félelemtől és a hidegtől egyaránt reszkető kollégát, aki, miközben a ruházatát igazgatta, újból belefogott a könyörgésbe, egy pillanatig sem titkolva, hogy ha nem teljesítem a műszakcserére vonatkozó kérését, nem fog habozni térdre vetni magát előttem a hóban. Azt is értésemre adta, hogy ő semmi pénzért nem hajlandó visszamenni abba a sátorba, tehát mindenképpen jobban járok, ha elfogadom az ajánlatát.
Mit tehet ilyenkor a magamfajta jellemes, önzetlen, csupaszív férfiú?
Mivel hirtelen rám tört az álmosság, a whiskym is elfogyott, és kezdtem nagyon átfagyni, úgy döntöttem, ráállok a cserére. Mi bajom lehet? Végső esetre ott a jó öreg Smith and Wessonom.
Csuhajlova szerfölött élénknek mutatkozott, amikor beléptem a sátorba. Vagy az ő kapacitását mérte fel rosszul Miapanasz doki, vagy az állatorvosi egyetemen nem figyelt oda, amikor a jakcsordák altatóval szembeni ellenálló képességéről szólt az előadás, mindenesetre Ihajlának egyetlen szava vagy mozdulata sem volt, amelyek nyomán arra a feltételezésre jutott volna az ember, hogy a terebélyes etnográfusnő altató pirulák hatása alatt áll.
Először is összetolta a két tábori ágyat, kifejtve azon meggyőződését, hogy így kényelmesebben elférhetünk. Már ez is ébresztett némi halvány gyanút bennem, következő cselekedete viszont már nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a halvány gyanú éles kontúrokkal bíró képpé, sőt rémképpé alakuljon: Ihajla vetkőzni kezdett!
Termetes alakja és vastag piros fejkendője miatt kezdettől fogva egy Matrjoska babához hasonlítottam magamban, és ezúttal is azon imádkoztam, bárcsak egyre kisebb és karcsúbb Csuhajlovák bújnának elő belőle produkciója nyomán, de hiába: Ihajla térfogata nem mutatott számottevő csökkenést ruhadarabjaitól való megszabadulása során. Sőt, amikor már csupán egy szál fehérnemű képezte a toalettjét, rakoncátlan zsírpárnái mintha jólesően kinyújtóztak volna afeletti örömükben, hogy végre kiszabadultak a szűk göncök szorításából.
Sokért nem adtam volna, ha e percben előkerül valahonnan egy étkészlet, de semmi jele nem volt, hogy az etnográfusnő ilyesféle holmik után óhajtana kutatni a hátizsákjában. Rosszat sejtetően mosolygott, majd eloltotta a petróleumlámpát, és ez volt az utolsó megmozdulása, amit a szemérmes jelzővel lehetne illetni. Miután lefeküdt, önzetlenül felajánlotta, hogy bújjak hozzá a hálózsák alatt, majd ő átmelengeti elgémberedett tagjaimat, és ezt az ötletét azzal a marketingfogással támogatta meg, hogy bejelentette: van egy kis láza, miáltal különösen alkalmassá vált átfagyott entomológusok kiolvasztására.
– Mi az, tán könyvtár-olvasztár szakon végzett? – vettem kölcsön Stramm mondását, mire a nekivadult etnográfusnő a lehető legbrutálisabban fojtotta belém a szót: száját az enyémre tapasztotta.
Talán, ha nem fogyasztom el azt a fél üveg whiskyt…
Talán, ha nem szítja úgy fel a vágyaimat Puja sztriptíz-produkciója…
Talán, ha nem telt volna már el hetven óra a Yakwaii-szigeteken töltött utolsó éjszakám óta…
Szóval, ha nem adódott volna össze ez a sok talán, bizonyára számottevőbb ellenállást tudtam volna kifejteni Ihajlával szemben… De sajnos nem tudtam, így aztán rövid idő alatt arra a keserves felismerésre jutottam: ez a kiéhezett matróna valószínűleg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta nélkülözni volt kénytelen a férfitársaságot. (A fiatalkorúakra való tekintettel nem szándékozom részletekbe menően leírni életem legrémesebb, legviszolyogtatóbb másfél órájának forgatókönyvét; azt hiszem, eme borzalmas szenvedésekkel teli éjszaka jellemzésére elegendő annyit megjegyeznem: csakhamar megingathatatlanná vált az a meggyőződésem, hogy ha Csuhajlovát valaha Hollywoodba veti a sorsa, tárt karokkal várja majd a filmes szakma, mint egy forradalmian új műfaj, a horrorpornó szülőanyját.)
És amikor már kezdtem azt hinni, véget érnek a megpróbáltatásaim, hátborzongató nyüszítés hasított bele a himalájai éjszakába.
Magamra kapkodtam a ruháimat, és kimentem, hogy utánanézzek a dolgoknak. A telihold fényében öt kollégámat pillantottam meg a lepányvázott jakok mellett: O’Dendron, Jack Pot, Citokceau és Kutatomuki állta körbe a hóban üldögélő doktor Miapanasz Ragtapaszt, aki hangosan kesergett valami miatt, s hogy mi az a valami, az a következő percben nyilvánvalóvá vált számomra. Totó, a palotapincsi hevert az ölében, és olyasféle hangokat adott ki, amelyeket leginkább egy bánatosan hörgő csaptelep és egy gégecsőhurutos porszívó duettjéhez lehetett hasonlítani. Nem kellett hozzá különösebb szakértelem, hogy megállapíthassam: csóró kutyának legfeljebb percei vannak hátra ezen az árnyékvilágon.
– Semmi pénzért nem lennék állatorvos – jelentette ki Jack Pot. – Ugye, most kénytelen lesz mesterséges lélegeztetést alkalmazni?
– Mi történt? – érdeklődtem némileg megkönnyebbülve, hogy nem kétlábú az áldozat.
– Tamagocsi kamikaze furapacipata – informált a japán.
– Hanuka azt mondja, az öleb egyszer csak valami eszeveszett módon nekitámadt a jak lábának – fordította Jacques, majd hozzátette: – az meg hátrarúgott, gondolom.
– Egyáltalán mit keresett idekint?
– Kikéredzkedett szükségre. Én hülye meg kiengedtem – sopánkodott Miapanasz Ragtapasz. – Jóságos ég! Mit fogok mondani a gazdájának?
– Mondja azt, hogy a kutyus tüdejének mégsem tett jót a Himalája klímája – javasolta Jack.
– Maga nem ismeri azt a némbert. Egyszerűen nem lehet neki hazudni.
– Miért? Süket szegény?
– Tudja jól, hogy értettem.
– Ugyan már, doki, nem olyan nagy ügy. Odaáll a spiné elé, és közli, hogy Totónak hirtelen problémái adódtak a légzéssel. Ahogy elnézem a szerencsétlen jószágot, ebben egy szó hazugság nem sok, annyi sem lenne. Most mondja, legfeljebb eltitkol egy apró részletet. Mit kell azt nagydobra verni, hogy egy jak hátsó lába is szerepelt a történetben?
– Istenem, mit fog ehhez szólni? Hiszen egy rakás pénzt adott, hogy elhozzam a kis kedvencét! – kesergett tovább a görög.
Jack Pot értetlenül csóválta a fejét:
– Afelől meg aztán pláne nincs miért aggódnia, hiszen azt már tegnapelőtt elnyertem magától.
Végszóra a jobb sorsra érdemes pincsi hörgött egy utolsót, aztán szó szerint kilehelte a lelkét.
Matematikus barátom elgondolkozva nézett a tettesre:
– Nahát, sosem hittem volna, hogy egyszer egy jakkal kapcsolatban használom a totógyilkos kifejezést… No, ha már így összejöttünk, kérdezze már meg a barátjától, Jacques, mire jutott Frigorjevával? Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság.
Nem kellett megkérdeznie, a meteorológus nevének hallatán Kutatomuki bánatosan legyintett:
– Nuku buya hepaje rotika. Asziszi aszuka, Kutatomuki Yehudi Menuhin? Mitakare? Kamuduma, haiku, ikebana?
– Japán barátunk amiatt méltatlankodik – magyarázta Möszjő Citokceau –, mert szerinte Zima túlságosan drágán méri a bájait, mivel feltehetően azt várta volna el kollégánktól, hogy szerenádozva udvaroljon meg verseljen neki, esetleg virágot vigyen a számára.
– Megértem Hanuka felháborodását – bólogatott együttérzően Jack Pot. – Kétségtelenül sajátságos elvárások a Himalája közepén… Na jó, menjünk aludni, uraim, mielőtt jéggé dermednénk, mint Frigorjeva.