Kázmérnak, aki Kispesten lakott, sokáig nem volt szerencséje az életben. Már kicsiny gyerekkora óta üldözte a balsors. Azzal kezdődött, hogy kilencéves korában, egy kellemetlen játszótéri baleset következtében az állkapcsát letépte egy hinta. Az orvosok csak úgy tudták visszavarrni a fejére az említett testrészt, hogy az kicsit előrébb állt még az orránál is, így Kázmérnak a további élete során mindig beleesett a szájába az eső.
Talán ezért is lett író. Nem, nem az eső miatt, hanem azért, mert amikor az édesanyja elvitte a pályaválasztási tanácsadóba, akkor az ügyeletes szakember ezt a foglalkozást ajánlotta neki, mondván:
– Nézze, asszonyom, a fiának van egy bizonyos testi hibája, ez nagyon sok szakmát eleve kizár. Például nem lehet állatorvos, pornószínész, hegesztő vagy szinkronúszó sem.
– Hegesztő miért nem? – ámult el Kázmér anyukája.
– Most viccel velem, hölgyem? Nem látott még hegesztőt munka közben? – kérdezett vissza a szaktanácsadó. – Elárulom, hogy ők hegesztőpajzsot viselnek, de az ön fiának álla ezt a munkavédelmi eszközt jelentősen kitámasztaná.
– Jó, de állatorvos miért nem? – akadékoskodott tovább az asszony.
A pályaválasztási szakember most már kissé fel is emelkedett a székéről, és előrehajolva, nagyon szuggesztív modorban sorolta fel kifogásait:
– Mert ha bevisznek hozzá egy vemhes macskát, az azonnal belefial a szájába! Hát csak nézzen rá! Arról nem is beszélve, hogy bármelyik madárféle szívesen rakna fészket a fia előremutató állkapcsán!
Kázmér anyukája ezen a ponton elsírta magát, de szerencsére a szakcsávó értett hozzá, hogyan kell azonnal megvigasztalni azokat az édesanyákat, akiknek olyan fiuk van, hogy az ő konkáv fejformájukhoz képest a tetraéder egy golyó:
– Ne hullassa a könnyét feleslegesen, asszonyom! Hiszen utólag már sopánkodni kár. A kormány által rám ruházott számítógépes program azt dobta ki az ön csemetéjéről, hogy az írói pálya a legmegfelelőbb neki. Higgye el, hogy a kis Kázmér nagyot alkothat ezen a területen, közmegbecsülésnek fog örvendeni, szeretet és elismerés övezi majd, autogramjáért tömegek fognak licitálni a Vaterán, dacára a konkáv fejformájának.
Nem lehetett tudni, hogy miért, de Kázmér anyukája erre úgy megvigasztalódott, hogy még aznap este le is feküdt a pályaválasztási tanácsadóval. Nála jobban csak a kis Kázmér vigasztalódott meg, ráadásul neki ehhez még csak le sem kellett feküdni a negyvenes, kopaszodó úriemberrel. Kázmér egyszerűen csak elkezdte csodás színekben látni a saját jövőjét, és ebben még az sem akadályozta meg, hogy színvak volt.
Írt. De mint a gép. Sajnos egyelőre csupa baromságot, azonban mindvégig élt benne a remény, hogy egyszer majd közmegbecsülésnek fog örvendeni, ahogy a szakcsávó jövendölte. Amikor erre gondolt, mindig bájos mosoly öntötte el az ábrázatát, bár az is igaz, hogy ez a mosoly csak bizonyos szögből szemlélve volt bájos, tekintve, hogy Kázmér alsó állkapcsa máshol helyezkedett el, mint egyéb, nem író emberek ugyanezen testrésze.
Hősünk alig volt huszonöt éves, amikor megismerkedett Jolandával. Csudásan összeillettek az akkor még csinos kis teremtménnyel, Jolandának ugyanis a metszőfogai álltak indokolatlan szögben előre, így a csókolózásuk például a diadala volt mind a geometriának, mind a térinformatikának, mind pedig a tangram nevű kirakós játéknak.
Sajnos a házasságuk rövid életűnek bizonyult. Az első három év ugyan teljes sikerben telt, hiszen Jolanda minden évben gyereket szült Kázmérnak, és az esetek kétharmados többségében maga Kázmér volt ezen gyermekek apja, de aztán eltört valami Jolanda lelkében, és mint kiderült, már nem is lehetett összeforrasztani. Lelépett egy kopasz redőnyügynökkel, de annyira jóságos volt, hogy a gyerekek közül csak azokat hagyta Kázmérra, akiknek ő volt az apja, a harmadikat beadta intézetbe.
Hősünk megpróbált egyidejűleg író is lenni, meg gyereket is nevelni, de ha megértjük, hogy ez külön-külön sem ment neki, akkor nem fogunk nagy szemeket mereszteni annak hallatán, hogy a fia, Edömér jelenleg egy kolumbiai börtönben sínylődik kábítószer-csempészet miatt, a lánya, Tonguzka pedig e sorok írásakor éppen vadul keresi azon kispesti állandó lakcímmel rendelkező férfiakat, akik még nem hágták meg őt.
Igen, eltelt az idő. Ez az előző bekezdésből simán kikövetkeztethető. Kázmér sorsa azonban nem, tehát muszáj tényszerűen leírni, hogy Kázmér az élete semelyik periódusában nem írt maradandót. Nem nagyon érezte, hogy mi lenne az, ami megfogja a közönséget.
Írt egy gyönyörű, gazdag lányról, akit férfiak környékeznek meg, de a kiadó azt mondta, hogy ez sablonos. Kitalált egy fehér ruhás hercegnőt, aki a különböző galaxisok között repked, szabadságharcot szervez, és a feje két oldalán egy-egy fonott kalács szerepel, akár egy fülhallgató, de a kiadója tájékoztatta, hogy ilyen frizura semmilyen naprendszerben nem létezik.
Aztán írt egy érdekes fajról, amelyik az emberek hasából kikelve kel életre, de a kiadója azt válaszolta, hogy próbáljon meg kevesebbet inni, hátha akkor jobb történeteket fog kitalálni. Megpróbálkozott egy olyan sztorival is, ahol a főhős emberi szövetet visel fémvázon, a szeme pirosan villog, ráadásul a Guns and Roses zenekar játssza a talpalávalót, de a kiadója elutasította, hogy ilyen nagy költségvetésű könyvre nekik nincs kapacitásuk, forduljon talán valamelyik föníciai kiadóhoz, vagy egy Darius nevű mentorhoz.
Utoljára azzal a szinopszissal kísérletezett, amelyben egy nagydarab néger faszi emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezve kerül börtönbe, és a kivégzésére vár. De hiába. Már az első fejezetek elküldése után megírta neki a kiadó, hogy talán menjen most már el abba a nagytalpú jó édes anyjába, nagyon unják már az átlátszó és értékelhetetlen próbálkozásait.
Ekkor Kázmér kicsit megilletődött, és lement a boltba, hogy vegyen egy Medve sajtot. A finom tejipari termékből ihletet merítve át akart nyergelni a gyermekversek alkotására, de a költeményei annyira hitványak és depressziósak lettek, hogy még ő maga is eljátszadozott az öngyilkosság gondolatával, amikor visszaolvasta őket.
Mit volt mit tenni, Kázmér megírta az emlékiratait, különös tekintettel a szexuális vonatkozásokra, de ez az őszinte és feltáró jellegű önvallomás annyira szánalmasra sikerült, hogy még magának Kázmérnak sem támadt kedve önkielégítésre, amikor a korrektúrázás igényével átfutotta azt a mintegy másfél oldalt, ahol a nemi életének legvadabb kunsztjait festette le.
Kázmér egy ködös, havas, júniusi hajnalon imádkozni kezdett: – Oh, jó Uram, miért hagytál el engem? Miért szívatsz ilyen eszement módon? Miért nem lehet nekem kalandos életem?
Maga sem hitte volna, de imái meghallgatásra találtak, és az elkövetkező szűk két évben hősünk először is ukrán embercsempészek karjaiba futott bele, és bár ez tévedésből történt, de szinte az összes embercsempésszel szeretkeznie kellett, még a főnök sofőrjével is, mielőtt eladták volna Hollandiába szexrabszolgának, ahonnan aztán egy kalandos hajóúton egészen Dél-Afrikáig menekült, de ott meg egy néger bandavezérnek lett az eltitkolt kedvese, majd amikor sikerült megszöknie, akkor egy vándorcirkusznál talált menedéket, de ott meg először leharapta a bal lábát egy oroszlán, a jobb kezét egy jaguár, az orrát egy víziló, a bal fülét pedig egy makákó, és hogy az ekkor útjába kerülő tapír melyik testrésze iránt mutatott feltűnő érdeklődést, és mit csinált vele, azt sajnos a kiskorúak védelméről szóló törvény értelmében nem ismertethetem részletesen.
Nincs mit csodálnunk azon, hogy Kázmér a tizenöt napos felmondási időt kihasználva felbontotta a munkaszerződést a cirkusszal, és ezek után kereken két évig és hat napig ült egy oázis szájbavert kútja mellett, két tekercs nyomorult pergamennel meg egy tizenkét színű filctollkészlettel a kezében, és próbált valamit írni. De nem ment neki.
Ekkor arra járt egy, a gépi fémforgácsolás iránt hobby szinten élénk érdeklődést mutató keresztény misszionárius, és jóságosan szíven szúrta egy esztergapaddal. Kázmér nemsokára igen hergya állapotban került a mennyországba, ahol annyira felidegelte magát, hogy jól beszólt magának az Úrnak:
– Hallod? Hééélo! – kezdte beszédét szokatlan tónusban. – Miért nem segítettél, hogy író lehessek?
– Én? – nézett körbe zavartan az Úr, de egyetlen másik teljhatalmú vezetőt sem látott maga körül.
– Te! – erősítette meg Kázmér. – A pályaválasztási tanácsadó szerint világhírű írónak kellett volna lennem! Anyámat is megdugta! – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
– Na, idefigyelj, te Kázmér! – enyhült meg az Úr, és miközben leült egy bárányfelhő fodrára, így folytatta: – Gondold végig, hogy mi minden történt veled az elmúlt években. Szerinted az véletlen volt?
– Hogy mi? – meresztgette a szemét Kázmér, merthogy az Úr, azzal, hogy leült, immár pont nem takarta ki a napfényt hősünk szeméből.
– Milyen kalandok kellettek volna még neked, te tápos televény, te biohumusz, te hitvány grandalló? – haragoskodott az Úr, és az utolsó kifejezésnek a világon semmi értelme nem volt, de hát jól tudta, hogy PONT Ő egyáltalán nem káromkodhat, pedig szíve szerint igen sok kifejezést a szájára vett volna, de ezek helyett új szavakat kellett alkalmaznia.
Mindenesetre Kázmér egy darabig ült hülyén, nézett maga elé hülyén, csóválta a fejét hülyén, és végre rájött:
– Nabazmeg. Ezt tényleg én kúrtam el.
Az Úr – mit tehetett volna mást – bólogatott. Mögötte egy jaguár, egy oroszlán, egy ukrán embercsempész, egy holland hajótulajdonos és egy dél-afrikai néger bandavezér is így tett. Egyedül egy pályaválasztási tanácsadó nem bólogatott, de neki pont egy tapír morzsinkálta a mogyoróját.