Még egyetlen betűt sem ismertem, de már meglegyintett annak a tudásnak a szele, hogy micsoda hatalma van az írásnak. A családi legendárium szerint ugyanis alig két hete koptattam az általános iskola első osztályának padját, amikor a következő eset történt.
Már nem emlékszem, miféle különös indíttatás sarkallt engem arra, hogy az iskola illemhelyének falán látott kompozíciót az otthonunk vécéjének falára emlékezetből újraalkossam. A nagy mű mindössze négy betűből állt, amelyek közül egyet sem ismertem, fölötte pedig egy furcsa, szögletes napocska szerepelt.
Nem sokkal azután, hogy sikerült reprodukálnom a jeles műalkotást, veszekedés vihara verte föl meghitt otthonunk délutáni csöndjét. Jobban mondva igazából nem is veszekedés volt az, hanem inkább az történt, hogy a nyitott vécéajtóban állva Anyukám éppen lekapta a tíz körméről Apukámat:
– Eszed elment, jóember? Egyáltalán hogy jutott eszedbe ilyesmivel összefirkálni a vécénk falát? Hát normális vagy te?
Jó Atyám váltig tagadott, mégpedig igen önérzetesen, de hát Anyukámat nem lehetett ilyesféle színjátékkal megtéveszteni, tovább folytatta a perlekedést:
– Hát persze, hogy nem te voltál! Talán én voltam, nem? Vagy a kétéves lányod, aki még fel sem ér odáig! Netán a fiad, aki most ment az első osztályba, és még írni se tud! Nagyon hihető!
Átfúrtam a fejemet köztük, mert kíváncsi voltam, hogy mi képezi a nézeteltérés tárgyát, majd büszkén kijelentettem, hogy a kitűnő alkotás az én kezem munkáját dicséri. A hallgatóságom igen eltérően fogadta a közleményemet. Apukám például diadalmas megkönnyebbüléssel adta jelét, hogy egy pillanatig sem volt szándékában plagizálni a jeles művet, és saját magát feltüntetni szerzőként. Anyukám viszont talán még idegesebb lett, mint előtte volt.
Megérdeklődtem, hogy mi a gond, talán valami hibát ejtettem a reprodukció során? De Anyukám nem mutatkozott készségesnek, hogy rögtönzött műelemzést nyújtson az irodalmi ihletésű freskómhoz, inkább felhívta a figyelmemet, hogy jobban járok, ha most elhúzok a szobámba leckét csinálni.
Azon a napon sejlett föl bennem először, hogy az írásnak – legyen bármilyen rövid is a kérdéses mű – bizony olyan titokzatosan nagy hatalma van, hogy még négy egyszerű betűvel is képes lehet az ember galibát okozni.
Csoda, hogy nem lettél nőgyógyász.