Az alábbi történet még a múlt évezredben játszódik, akkoriban, amikor a Negyven Rabló a fénykorát élte. (Meg tán mi is.) Főszereplői: egy ifjú hajadon és egy fiatalember.
A lányt nevezzük, teszem azt: Teklának. Tekla kicsinyég molett fehérszemély, húszas éveinek elején jár, s legfőbb tulajdonsága, hogy iszonyatosan büszke magára, és olyannyira fenn hordja az orrát, mintha a honi légvédelemnek szeretne besegíteni ebbéli tevékenységével. Hosszú, fekete hajjal rendelkezik, ám ennek ellenére egyáltalában nem sukár csaj. Inkább átlagos. Nagyon az. Az átlag alsó fertályából.
A fiút nevezzük talán Gézukának. Ő valamivel idősebb, mint mi, többiek, akik a húszas éveink elején járunk. Ennek ellenére még szűz. És nem horoszkópilag. Kissé túlsúlyos, félénk, halk szavú és rosszul öltözött, rossz anyagi körülmények között élő, de egyébként csupaszív, derék kis fickó, aki sohasem emeli meg a hangját, nem árt a légynek sem, sosem véteti észre magát semmivel, de ha megtudja, hogy fázol, elsőként húzza le az utolsó ingét.
Egy tavaszi szombat délutánon történt az eset. Én hallomásból értesültem róla, hogy Gézu és Tekla között alakul valami. Nem mertem hinni a fülemnek. Valószerűtlen volt. De aztán annyian megerősítették, hogy igenis, Gézu meg Tekla randit és mozit beszéltek meg mára, hogy kénytelen voltam elhinni. Mit elhinni? Drukkoltam nekik, és örültem, hogy ez a rendes srác végre talált magának valakit.
Ültünk a Negyven Rablóban, közel a pulthoz. Loki-meccsre készültünk. De még nagyon korán volt. A harsány sálpörgetők még nem jöttek le. Csordogált szépen a délután, kicsit álmosan, kicsit unalmasan. És akkor megérkezett Gézuka. Illendően köszönt mindenkinek. Szokatlan vidámság és magabiztosság áradt róla. Mint akit kicseréltek. Aztán a pulthoz ment, és rendelt egy kávét.
Csevegett. Mosolygott. Társadalmi életet élt. A kezében moziműsort szorongatott. Kevergette a kávéját, és Tekla elé tárta a kínálatot: tessék, eme alkotásokkal kecsegteti ez a gyönyörű este a mozirajongókat, akik elhatározták, hogy egy film kollektív megtekintésével kívánják ezt a szép tavaszi estét bearanyozni.
És akkor elhangzottak azok a mondatok, amelyekre szó szerint már nem emlékszem, de lényegüket tekintve a következőkről szóltak:
– Hát te komolyan vetted a tegnapit, te kis szerencsétlen? Azt hitted, tényleg elmegyek veled moziba? Hahahaha! Te magadnál vagy? Hihehe! Hát kapjál már a fejedhez, te kis béka!
Addig is olvastam már olyasmit regényekben, hogy „megfagyott a levegő”. Odáig én ezt hatásvadász írói túlzásnak véltem. Megfagy a levegő, amikor plusz húsz fok van? Ugyan, ugyan… De be kellett látnom, hogy valóban megtörténhet ez a fizikailag tán tévesen definiált, de a lelkek szemszögéből csakis e szavakkal körülhatárolható esemény.
Először is leírhatatlan csönd támadt. Amely csöndben mindazonáltal még sokáig visszhangzott Tekla penetráns kacagása.
Gézuka arcából kiszaladt a vér. Abbahagyta a kávéja kavargatását, és néhány igen hosszúnak tűnő másodperc során zavartan babrált az okafogyott moziműsorral, aztán a sorsára hagyta a pulton a kávéjával együtt. Lekászálódott a bárszékről. Nem írhatom, hogy végtelen szomorúság tükröződött az arcán. Az az arc abban a pillanatban megpróbált semmit sem kifejezni… De azt a mozdulatsort, amíg elhaladt az ajtóig, sosem felejtem el. Ha jelen lett volna egy festőművész, bizonyára jól eszébe véste volna a képet, hogy ihletője lehessen, amikor azt a kompozíciót alkotja meg: Az Emberi Megsemmisülés Pillanata.
A döbbenet leírhatatlan volt a Negyven Rabló jelen lévő közönségének körében. De olyan fokú döbbenet volt ez, amely nem vonzott maga után sem méltatlankodó morajt, sem felháborodott bekiabálásokat. Pedig nem olyan srácok ültek ott, akik szó nélkül elviselnek bármiféle méltánytalanságot. Most azonban különös csend ülte meg a helyiséget. Halkan duruzsoltak a hűtőgépek, csak kicsit próbálta meg őket túlharsogni a kávéfőzőgép, és egész csöndesen festette alá a jelenetet a hangszórókból áradó édes-bús zene.
Néztünk egymásra értetlenül és hitetlenkedve…
Elsőként Gronyár, aki mellettem ült – és nem mellesleg éppen két ász huszonegyet kapott osztásra a fájerpartiban – mozdult meg, és próbált kikászálódni a fal melletti helyéről, de többen lefogták, mert úgy sejtették, tán nem lenne annak jó vége, ha Gronyár most nem maradna ülve. Aztán mindannyian a Colosra néztünk. Colos afféle vezéregyéniség volt közöttünk. Már huszonöt(!) éves volt, és a tekintélye legfőképp abból fakadt, hogy már több hónapja hallgatója volt az Ybl Miklósról elnevezett műszaki főiskolának.
Colos elsősorban visszatartotta Kocát. Koca ugyanis Gézuka után akart rohanni, de Colos úgy értékelte, hogy mivel ezt másodpercekkel korábban Ágica már megtette, és ő ráadásul nő, hát hagyjuk rá a vigasztalás feladatát. Aztán felemelkedett a székéről, és mintha mi sem történt volna, a pulthoz ment, és kért egy sört. (Talán nehéz ezt ma már elképzelni, de 23 forint volt akkor a malátaszörp.) Tekla készségesen kiszolgálta, ahogy mindig, majd elfelejtett visszaadni, ahogy mindig.
– Huszonöt forintot adtam, ha nem tévedek – közölte szenvtelen hangon a Colos.
Tekla előbb nagyot nézett, aztán kivirította a bélást a pultra.
Mindez számunkra azt üzente: Tekla itt soha többé nem kaphat borravalót.
De ez még a kisebbik fajsúlyú összetevője volt a bosszúnknak.
– Szóval: kapjál már a fejedhez, te kis béka? – ízlelgette a szavakat Börnike, a kis hobby-biológus barátunk. Neki aztán nagyon megütötte a fülét ez a kitétel: te kis béka. Hamarosan megtudtuk, hogy miért…
Azon a vasárnapon mindenki horgászni ment. (Még jómagam is, akit pedig soha, semennyire sem vonzott ez a tevékenység.) De ezúttal nem csukára és pontyra mentek a srácok…
A következő napokban szerfölött érdekes jelenségek zajlottak le a Negyven Rablóban. Valahogy rájárt a rúd szegény pultos kislányra. A legváratlanabb pillanatokban békák ugrottak elő a ropi és a sós mogyoró mögül. Undok varangyok lebzseltek a sörcsapon, a rekeszeken és a pókergép tetején. Békák másztak elő a biliárdasztal lyukaiból és a szívószálak raktározására szolgáló fiókból. Érdeklődő brekik pislogtak a hűtőben és a zenegép pénzbedobó nyílásában.
Ennyi év távlatából is fogadja legőszintébb elismerésemet, aki képes volt a pénztárgép ötszázas bankjegyek tárolására szolgáló rekeszébe becsempészni a derék kis kétéltűt, ami aztán valami hihetetlen magas fejhang prezentálására késztette a mi drága jó Teklánkat.
A legszebb pillanat azonban az volt, amikor betévedt valami ismeretlen, újgazdag vendég, és a felső polcról kért volna egy igen különleges whiskyből egy pohárkával. Tekla szolgálatkészen és nagy borravaló reményében hágott fel a székre, hogy leemelje a kérdéses palackot, de miután közvetlen közelről kellett farkasszemet néznie egy varanggyal, a földre ejtette a méregdrága nedűt rejtő göngyöleget. Úgyhogy ahelyett, hogy a nemes italt tölthette volna a szomjasan álldogáló, elegáns úr poharába, keserves sírásra fakadt. Nála ugyanis betelt a pohár.
Másnap Tekla már nem dolgozott a Negyven Rablóban. Azóta sem látta egyikünk sem. Az a hír járta, hogy nem sok sikere volt a férfiaknál, mert mind undok békává változott az első csókja nyomán. Mi persze tudtuk, hogy ez csak afféle városi legenda.