A csodálatos szinopszis

Nemrégiben egy érdekes forgatókönyvírós mítingen vettem részt, afféle filmklub jelleggel. A társaságot háromfős csapatokra osztották, jómagam két másik fószerrel kerültem egy brigádba, nevezzük talán őket Lolkának és Bolkának. Utána húznunk kellett egy kártyát, és a mi csapatunkén ez a kifejezés állt: road movie. A feladatunk az volt tehát, hogy ebben a műfajban állítsunk össze egy szinopszist.

Akkor még töretlen optimizmussal tekintettem a nap hátra lévő órái elé. Road movie, bakker? Hát ez szuper! Mennyivel jobb, mintha valami önmarcangolós önvallomásos témát húztunk volna, vagy például horrort. Csak ki kell találni, hogy kik legyenek a szereplők, honnan induljanak, hová tartsanak, és mi célból. Nosza, elő a füzetekkel és a tollakkal, aztán essünk neki!

Na ja. Csak akkor még nem sejtettem, ki is ez a Lolka meg a Bolka.

Mindjárt az elején összevesztek azon, hogy mi legyen a csapatunk neve. Merthogy a fő-okosságszervezőtől kapott „F” jelű trió számukra nem volt elég kifejező. (Akkor még nem sejtettem, hogy ennél kifejezőbb betűt keresve sem találhatott volna az ipse.)

Lolka azt javasolta, ha már F, akkor legyünk mi a Farrelly Team, mivel a Farrelly testvérek rendezték a Dumb és Dumbert, aminél mulatságosabb road movie nem létezett még a filmtörténetben.

Bolka ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy legyünk inkább Fellini Team, mert Fellini mégiscsak korszakos alakja a filmművészetnek, ellentétben a Farrelly testvérekkel, akiknek lényegében a kutya sem ismeri a nevét.

Ezen elvitatkoztak egy darabig, amikor is rájuk szóltam:
– Most őszintén: nem mindegy, srácok? Nem névadót tartunk, hanem egy szinopszist kéne összeraknunk. Esetleg nem akartok mindjárt egy filmstúdiót is alapítani? Kezdjünk már hozzá, mert a többi asztalnál már rég jegyzetelgetnek a többiek, mi meg még mindig ezen a marhaságon vekengünk.

Innentől kezdve azt éreztem, ha Lolka és Bolka valaha is filmgyárat hoz létre, vagy produceri irodát alapít, egész biztosan nem én leszek az a tag, akit majd harmadikként bevesznek az igazgatótanácsba. No de bánja a fene, csak haladjunk már valamerre.

Azt javasoltam, ha már road movie, akkor találjuk ki, a hőseink honnan fognak indulni, és végül hová fognak megérkezni. Nem sejtettem, hogy ártatlan és szerfölött okos indítványommal újabb veszekedés magvait hintem el.

Bolka azt szerette volna, ha a hőseink Londonból indulnának haza, mégpedig repülővel, Magyarországra. Lolka erre kijelentette, hogy repülőn játszódó road movie-ról ő még soha életében nem hallott. Azt javasolta tehát, hogy a szereplők inkább Berlinből vagy Münchenből hazafelé tartó vendégmunkások legyenek, és közlekedési eszközük egy autó legyen. Esetleg egy kisbusz. De feltétlenül Volkswagen. Az a régi, hippis típusú.

Nem ragoznám sokáig, amikor már azon veszekedtek, hogy hányas jelű autópályákat vegyék igénybe a szereplők a hazautazáshoz, újra csak közbevágtam:
– Ne hülyéskedjetek már, hát tényleg ennyire fontos ez? Majdnem fél óra eltelt, és még sehol sem vagyunk. Ti most kartográfusnak, netán közlekedésszervezőnek készültök, vagy forgatókönyvírónak?

Innentől kezdve azt éreztem, ha Lolka és Bolka valaha is filmgyárat hoz létre, én ott még csak egyszerű kábeltekergető betanított munkás sem lehetek soha. No de bánja a fene, csak haladjunk már valamerre.

Végül sikerült megállapodnunk, hogy a szereplők Berlinből fognak Magyarországra tartani, mégpedig Balatonlellére. Ugyanis a főhősünk, Jürgen, egy ötven év körüli német pacák nemrég tudta meg, hogy annak idején, még 1987-ben, amikor a magyar tenger partján nyaralt, gyermeket nemzett egy kikapós helyi menyecskének, Mancinak. És mivel Jürgenről nemrég kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg, most az összes pénzét a soha nem látott fiára, Oszkárra akarja hagyni.

Na, csak hogy eddig is eljutottunk – gondoltam magamban, amikor is Lolka előállt a következő szereplői listával, azaz kik utazzanak végig a filmen a hippis kisbuszban:

– Jürgen, a gazdag, ámde beteg német gyáriparos
– Karesz, a kövér magyar villanyszerelő
– Margulescu, a homoszexuális román redőnyügynök
– Hapek, a vicces cseh kőműves
– Gunyev, a féllábú bolgár cigarettacsempész

Bolka erre kijelentette, hogy a kisbuszba többen férnek be, mint egy autóba, ezért a hippis Volkswagenbe még gyorsan beletuszakolta:

– Dragicát, a szerb pincérnőt
– Hakant, a török kukásautósofőrt és
– Dzsidzsit, a macedón tengerészt.

Felhívtam Bolka figyelmét, hogy Macedóniának nincs tengerpartja, ezért nehezen tudom elképzelni a derék Dzsidzsit, mint tengerészt. Azt felelte, Dzsidzsi nem is odahaza tengerész, hanem Berlinben. Tájékoztattam róla, hogy a német főváros sem a tengerparton fekszik, erre kinevezte Dzsidzsit albán maffiózónak.

Ekkor rámutattam, hogy bármennyire is tágas az a hippis kisbusz, talán jó lenne redukálni a szereplők számát, és korántsem a gázsi miatt, hanem mert mi magunk sem fogjuk tudni követni, hogy ki kivel van, és egyáltalán. No meg ezek az emberek milyen okból verődnének össze, hogy egy Jürgen nevű beteg némettel utazzanak Kelet-Európába? És miért kell ennyi nemzetiséget belekeverni az egészbe?

Lolka egyetértett velem, ezért újabb listával állt elő. Jürgen mellett akkor tehát szerepeljen Karesz, a villanyszerelő; Ödön, a kőműves; Panni, a pincérlány és Ferkó, a redőnyügynök. De ez utóbbi mindenképpen legyen homoszexuális, ehhez ragaszkodik.

Megérdeklődtem tőle, érte-e valamilyen sérelem a közelmúltban egy redőnyügynök részéről, esetleg elszerette-e a nőjét az illető, hogy ilyen elszántan ragaszkodik Ferkó melegségéhez.

Nem válaszolt semmit, csak elvörösödött, de úgy éreztem, el fogja majd intézni, hogy én a leendő filmgyárukban portás se lehessek soha.

Rámutattam, hogy ideje lenne megválaszolni bizonyos kérdéseket. Például, hogy ez a Jürgen miért akarja Oszkárra, a balatonlellei fiára hagyni az összes pénzét? Otthon, Berlinben nem volt neki családja? És egyáltalán, tudott-e róla, hogy neki van egy ilyen Oszkárja (itt még véletlenül sem jutott eszembe a közös „filmalkotásunk” várható jelölése a legjobb forgatókönyv kategóriában), avagy csak mostanában értesült róla, hogy mi lett az eredménye a harminc évvel ezelőtti hetyegésének Mancikával?

Nos, az elkövetkező mintegy háromnegyed órában előbb a bal orcámról kapartam le a felhámot tulajdon körmeimmel, majd a jobbról is. Megpróbálom visszaidézni, hogy miért:

Jürgennek volt családja otthon, meg két gyereke is, de nemrég kiderült, hogy egyiknek sem ő a valódi apja. Hanem Bastiannak Karesz, a villanyszerelő, Katarinának pedig Ferkó, a redőnyügynök. (Aki amúgy homoszexuális.) Mindezen tényeken Jürgen felmérgelte magát, és ezért indult el Balatonlellére, hogy az összes lóvét bosszúból a magyar fiára hagyja.

Viszont Karesz azért tart vele, hogy megakadályozza a dolgot, elvégre neki is kéne a pénz, mert miután Jürgen elpatkol, nőül akarja venni az özvegyét.

Ferkó ellenben meg akarja akadályozni Kareszt abban, hogy bármit is megakadályozzon, ugyanis Ferkó időközben összejött Oszkárral, aki szintén homoszexuális, ezért Ferkónak elemi érdeke, hogy a jövendőbelije örököljön, mivel majd össze akarnak házasodni az Egyesült Államokban a magyar fiúval.

Panni, a pincérlány azonban beleszeretett Jürgenbe, és szeretne feleségül menni hozzá (de csak amíg él), így hát neki is az az érdeke, hogy a beteg német senkire se hagyja rá a vagyonát. És egyedül Panni tudja, hogy Jürgen tulajdonképpen nem is beteg, csak elcserélték a leleteit a kórházban.

Azt tetszenek hinni, hogy már vége? Hát közlöm, hogy még a felénél sem tartunk!

Ugyanis! Ödön, a kőműves is Balatonlellén nyaralt 1987-ben, ezért tudja, hogy Manci nem is Jürgentől esett teherbe, hanem tőle, tehát mivel a gyerek az övé, nagyon szeretné, ha Jürgen minden vagyonát Oszkárra hagyná, ezért meg akarja akadályozni Ferkót, hogy az megakadályozza Kareszt abban, hogy az megakadályozza Jürgent bármiben.

És itt jön a végső csavar – kiáltott fel diadalittasan Bolka –, miszerint Jürgennek ugyan elcserélték a leleteit a kórházban, de ettől még beteg, viszont nem halálosan, mindössze agysorvadásos memóriazavara van szegénykének, ennélfogva még csak nem is sejtheti, hogy Mancika és Oszkár csak az ő vízióiban léteznek, igazából soha nem is éltek, és ő maga sem Balatonlellén nyaralt 1987-ben, erre is rosszul emlékszik, hanem Agárdon, a popstrandon, ahol viszont nem kefélt meg senkit, ellenben őt egy esős koncerten az áram aszta jól meg, egy beázott kábel miatt, és azóta gondol ő mindenféle hülyeségeket a saját agyával.

Ekkor már úgy éreztem, nagy szerencse, hogy nincs nálam hangtompítós pisztoly, mert miközben ez a két félhülye „filmet ír”, én kedvtelve lövöldözném tökön magam az asztal alatt.

– Amúgy ti még értitek, hogy miről van szó, és ki kivel van? Csak úgy érdeklődnék, mert egy órán belül le kell adnunk a szinopszist – mutattam rá okosan. – Ja, és már egy ideje meg szeretném kérdezni, hogy ti mióta ismeritek egymást? Van esetleg valami régi, kibeszéletlen nézeteltérés a múltatokban, ami miatt ennyire állhatatosan torpedózzátok meg mindig a másik javaslatát? És semmi nem jó úgy, ahogy a másik akarja?… Bakker, hát ha történetesen nem a road movie-t húzzuk, hanem mondjuk a pornót, akkor ti olyan forgatókönyvet írnátok, hogy a forgatás során senki nem dugna senkivel, csak tanácstalanul és lankadtan bámulnák egymást a szereplők, de a világon senki nem izzadna le ott, egyedül Kovi, de ő mindjárt vagy tizenöt kilót.

Innentől kezdve biztos voltam benne, hogy amennyiben Lolka és Bolka valaha filmgyárat alapít, én onnan ki leszek tiltva.

Amikor letelt az idő, beadtunk ugyan valamit, de szerintem azt az irományt legfeljebb olyan címszó alatt fogják iktatni, hogy „a filmtörténeti próbálkozások legszánalmasabb szinopszisa”.

És most tessenek belegondolni, hogy ez még csak az első nap volt…