A matróz személyesen tett jelentést a Világítótoronyban. Mindent elmondott, amit Gordea szigetén tapasztalt, és a végén határozottan kijelentette:
– A Szentinel nevű ügynök, már ha lehet egyáltalán annak nevezni, minden szempontból alkalmatlan.
Nihuc vezérezredes az íróasztal túloldalán felemelte a kezét, csendre intve beosztottját, és higgadtan megjegyezte:
– Szolgálatunk tervszerű és hatékony működtetése során talán nincs is semmi más, ami károsabb lehet, mint egy elhamarkodott értékítélet.
– Tisztában vagyok vele, uram – bizonygatta Horog. – De a személyes találkozás meggyőzött róla, hogy az ügynök minden szempontból elengedhető. Lényegében nincs semmiféle olyan tulajdonsága, ami miatt a kötelékünkben tartása indokolt lenne. A várható kockázat jóval meghaladja az esetleges előnyöket.
A vezérezredes hosszan nézte a beosztottja arcát, aztán megkezdte a felsorolást:
– Kiemelkedő eredménnyel végezte el a Kormányzói Testőrség tiszthelyettesi képzését. A fegyverhasználata páratlan, harcászati elméletből is kitűnőre vizsgázott.
– Tisztában vagyok vele, uram – bólintott finoman Horog. – Olvastam Szentinel aktáját.
– Tizenhárom éves korában majdnem kivégezték. Állt már szemben a hóhérral, tudja, hogy mi a fogság, mi az a halálsor. És nem mutatott félelmet soha – folytatta Nihuc. – A köztársasághoz, a testőrséghez és a kormányzóhoz való hűsége megkérdőjelezhetetlen.
– Ezt nem is vitattam, uram.
– Öt évvel ezelőtt adtunk neki új életet Gordea szigetén. Ennek kétségbevonhatatlan előnyei vannak. Nem ismeri az új ábécénket, nem ismeri a magázódó beszédformulát, egyáltalán semmiféle újdonságot, ami a távozása óta került bevezetésre vagy terjedt el Osmosis Köztársaságban. Egy új ügynök hadrendbe állítása során ezek mind kockázati tényezők lennének, akár azonnali lebukáshoz is vezethetne, ez viszont Szentinel esetében nem áll fenn.
Nihuc most felemelkedett az íróasztal mögül, és miközben fel-alá járkált, így folytatta:
– Régóta ismerlek, Horog. Tisztában vagyok vele, mennyire bajtársias vagy. Nem akarod túlságosan eláztatni előttem a gordeai hálózatunk felelősét. Még akkor sem, ha természetesen fogalmad sem lehet róla, hogy ki az. Csakhogy a mi szakmánkban nincs helye a finomkodásnak. Te is jól tudod, hogy a jelen állapotokért elsősorban nem Szentinelt terheli a felelősség, hanem a hálózati parancsnokát. De jó hírem van számodra. A régi embert leváltottam a gordeai hálózat éléről, és mostantól új parancsnoka van a Gordea királysági ügynökeinknek.
– És ki volna az, uram? – kérdezte meggondolatlanul a matróz, és legszívesebben azonnal visszaszívta volna, de már késő volt. Nihuc vezérezredes összevonta a szemöldökét, és rosszallóan így felelt:
– Épp az imént dicsértelek meg, Horog. Most vonjam vissza? Nagyon jól tudod, hogy erre a kérdésre csak egyetlen esetben mondhatok egy nevet.
Horog nagyot sóhajtott:
– Mi lesz a feladatom, uram?
– Szerintem elég egyértelmű. Ráncba kell szedned az egész gordeai hálózatunkat, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül – szögezte le a vezérezredes, aztán már kevésbé szigorúan folytatta: – Nézd, Horog, nagyon jól tudom, hogy ezt most visszalépésnek érzed, de hidd el, nagyobb szabású feladatot nem mostanában kapott valaki a hírszerző szolgálatunknál. Küszöbön áll a Buborék hadművelet megkezdése, ilyeténképpen az új feladatod a legnagyobb elismerés és megtiszteltetés.
– Buborék hadművelet? – ismételte meg fitymálóan a matróz. – Elég gyerekesnek hangzik.
Nihuc felnevetett:
– Gyerekesnek? Majd akkor nyilatkozz, miután megismerted a részleteket. De erre nem most fog sor kerülni. Menj haza, és pihend ki magad alaposan, mert holnap máris indulsz vissza Gordea szigetére. Hajnalban találkozunk a kikötőben.
* * *
Abronka először csak résnyire nyitotta az ajtót, aztán már bátrabban dugta ki rajta a fejét. A gyanús úriembert egyelőre nem látta sehol.
Most már kilépett az írnokműhelyből. Alaposan végigpásztázta a tekintetével a környéket, és nem is hiába, mert csakhamar megpillantotta az illetőt, aki éppen befordult a másolóház sarkánál.
A nyomába eredt. Ugyan egy kósza pillanatig érzett némi bűntudatot, elvégre nem kéredzkedett el Tália nénitől, de hát úgyis végeztek a kipakolással. Mire kellett volna még engedélyt kérni? Különben is, az most a legfontosabb, hogy megtudja, ez a gyanús külsejű, tolakodó egyén kiféle lehet, és miért bukkan fel mindig ugyanott, ahol Tália néni is.
Odaért a sarokhoz, és közben egyfolytában azon imádkozott magában az összes istenekhez, hogy ez a gyanús úriember ne szaporázza meg a lépteit, főleg pedig ne kezdjen el futni, mert akkor ő a kacska lábaival képtelen lesz utolérni.
Szerencséje volt, a férfi nyugodt, kimért léptekkel haladt a célja felé, és igencsak mérsékelt tempóban hagyta maga mögött a kikötő körzetét. Csakhogy utána ráfordult a Dicsőség sugárútra, amely a királyi és államigazgatási negyedbe vezetett. Abronka most már kicsit aggódott. Lehet, hogy ez a piperkőc végül olyan helyszínhez fog érni, ahová ő nem követheti, mert ha szemet szúr valakinek a szegényes gúnyája, akkor megállíthatják. De ha mégsem, akkor meg hogy fogja megjegyezni az útvonalat?
Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdte számolni a fákat, és közben nyugtatta magát. Semmi gond, az üvegesek utcájáig tudom a járást. Tehát kezdjük meg a számolást. Két olajfa meg egy platán, aztán lefordulás jobbra. Eddig rendben. Most két olajfa, három olajfa, közben egy pálma, negyedik olajfa, aztán balra fordul ez a gyanús alak. Jól van, irány utána. Egy mogyorófa, még egy platán, meg még egy, és most…!
A férfi ekkor könnyed, ruganyos léptekkel felszaladt egy lépcsősoron, és bement egy olyan épületbe, amelyet Abronka nem ismert. Ugyan nagy, cirádás betűkkel kiírtak valamit a homlokzatára, de mivel a fiú olvasni nem tudott, csak számolni, ezért fogalma sem volt, kik laknak eme épületben, és mit csinálhatnak odabenn.
Hosszadalmas töprengésre nem volt módja, mivel csakhamar megbökte a vállát egy katona a lándzsájával, és szigorúan rápirított:
– Mit kóvályogsz itt, te gyerek? Nem hiányol otthon anyád? Na, takarodj haza, amíg szépen kérem!
Abronka úgy érezte, ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Ki tudhatja, mikor lesz alkalma újra besunnyogni ebbe az előkelő negyedbe? Összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte:
– Kik laknak ebben a nagy házban, katona bácsi?
– Mit pampogsz, öcsi? – hördült fel az őr. – Olyat ráverek a nyomott fejedre, hogy a maradék eszed is elmegy! Húzd el a beled innen, de nagyon gyorsan, mielőtt gyászjelentés lesz belőled, te ütődött!
A fiú eloldalgott, de nem ment messzire. A széles utca túloldalán meglátott egy bokros részt a parkban, és ott egyelőre elbújt. Innen kiváló rálátása nyílt az ominózus épület homlokzatára, és elkezdte memorizálni a hatalmas kapu fölött díszelgő feliratot. Hogy még jobban megjegyezze a betűket, a mutatóujjával a tenyerébe rajzolgatta a kunkorgós írásjeleket. Ezt egészen addig művelte, míg valaki meg nem ragadta hátulról a grabancát.
– Hát te meg mit csinálsz itt, fiú? – förmedt rá egy erélyes hang, és Abronka rémülten vette észre, hogy a piperkőc fickó az.
– Se… semmit – makogta hősünk.
– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy követtél? Ki mondta, hogy eredj a nyomomba? Ki küldött utánam?
– Senki – vágta rá Abronka.
– Hallod-e, fiam, neked aztán elég gyér a szókincsed – csóválta meg rosszallóan a fejét a piperkőc úriember. – Senki, meg semmi. Lefogadom, ha azt kérdezném, hogy hol laksz, egyből rávágnád, hogy sehol.
A sunyi tekintetű férfi ekkor rossz zsaruból átváltott jó zsarura, bár ezt a fajta szlenget, amelyik csak a Föld nevű bolygón volt köztudott, nyilván nem ismerhette. Mégis, egy személyben is kiválóan gyakorolta. Mézes puszedlit húzott elő a zsebéből, és úgy nyújtotta oda a fiúnak, hogy kis híján a szájába is tömte:
– Nesze, egyél valami finomat. Ilyesmit úgyse kóstolhatsz mindennap, már ha egyáltalán ettél már hasonló finomságot életedben. Hanem mondanék neked valamit! – dugta bele újra a kezét a zsebébe, és egy csillogó aranypénzt húzott ki belőle. – Mi ketten akár még jó barátok is lehetünk. Minden a te hozzáállásodon múlik.
Abronka, aki ekkor már valóban a mézes puszedlit majszolgatta, nagy szemeket meresztett az aranypénz láttán.
– Na, öcsi! – folytatta a piperkőc idegen. – Megmondom, hogy mi lesz a dolgod. Ezért a csillogó pénzérméért cserébe válaszolni fogsz majd a kérdéseimre, és mindent elmesélsz, amit a gazdáidról, Táliáról és Szentinelről tudni akarok. Megértetted? Elfogadod az ajánlatot?
Abronka sóvárogva az aranypénz után nyúlt, de a gyanús úriember az utolsó pillanatban elhúzta előle, és csodák csodája, most már csak egy ezüstpengőt forgatott az ujjai között. És ezt a váltást meg is indokolta:
– Nem esszük olyan forrón a kását. Mit mondtam neked? Ha majd válaszolsz a kérdéseimre, akkor megkaphatod az aranyat. Nem tudhatod, hogy mikor bukkanok fel majd melletted, hiszen még én magam sem tudom. De ha felteszem a kérdéseket, akkor te szépen felelni fogsz Glundala úrnak. Világos?
– Ki az a Glundala úr? – firtatta csalódottan hősünk.
– Hát én, te félkegyelmű – nevetett fel a piperkőc. – Na, eredj a dolgodra! És ne feledd, amiben megegyeztünk! Most már az én szolgám vagy.
Abronka visszaindult a templom mögötti parkba, ahol az édesanyja halála óta meghúzta magát. Még Szentinel bácsi és Tália néni sem tudta rávenni soha, hogy feladja ezt a szokását. A maga egyszerű módján úgy vélte, hogy ez az ő szabadsága. Hogy ott alszik, ahol mindig is szokott, az ismerős bokrok alatt, az ő saját kis világában, ahol minden kóbor kutya, minden madár és minden apró gyík és bogár az ismerőse. Ezt semmi pénzért fel nem adta volna.
Ahogy a templomkert felé gyalogolt, a szája először csak mosolyra húzódott, aztán hangosan felnevetett. Előzőleg persze hátranézett, hogy a piperkőc nem követi-e, de aztán elemi erővel tört ki belőle a hahota. Hát ez a szerencsétlen fickó azt hiszi, hogy őt meg lehet venni? Hogy eladó a hűsége, a szeretete, bármije?
Ilyenek a gazdag emberek. Azt gondolják, elég egy kis mézes puszedli, meg némi aranytallér csillogtatása, és máris mindenki a cipőjükhöz hajlik, hogy lenyalogathassa róla a sarat. Csakhogy ezek az urak nem ismerték az ő anyukáját. A legcsodálatosabb anyukát a világon. Aki megtanította neki, hogy amit adnak, fogadd el, ám ha ütnek, menekülj el. De egyebekben légy hű mindig az igazsághoz, fiam, mert az istenek az igazságot szeretik, és ha igaz módon élsz, és jó ember leszel, akkor az istenek befogadnak majd az ő magas országukba, amikor meghalsz, és akkor az örök fényesség vár rád.
Abronka mindig is eszerint élte az életét, de azt is tudta, mert a koldusi lét megtaníttatta vele, hogy néha képmutatónak kell lenni, szerepet kell játszani, és úgy kell viselkedni, mintha például ennek a Glundala úrnak lenne a szolgája az ember, holott most a legfontosabb az lenne, hogy jelentse Tália néninek vagy Szentinel bácsinak mindazt, ami történt.
Nem volt hozzá ereje. Világosan tudta, hogy már nem képes visszabotorkálni a kikötői negyedbe. Annyit gyalogolt ma a kacska kis lábaival ennek a piperkőcnek a követése során, hogy jó, ha vissza tud botorkálni a templom mögé, a dzsumbujba, ahol aludni szokott. Majd holnap. Akkor sem lesz késő.