Fatima

Nem olyan régen ünnepeltem egy kerek születésnapomat, ennek alkalmából az én drága barátaim többek között egy felfújható guminővel is megleptek. Nem egy full extrás termékkel, de nem is az volt a lényeg, hanem hogy jól kiröhöghessék a setét pofámat, amikor kibontom a Fatima névre hallgató gumiúrhölgy csomagolását. Két nappal később született az alábbi írás.

Rettenetes baj történt

Mint bizonyára értesültetek róla, az én drágakedves barátaim szombaton megleptek engem csudaklassz ajándékokkal, amelyek között szerepelt Fatima is. Fatimának azok a legjellemzőbb tulajdonságai, hogy felfújható, gumiból van, és szerepel rajta három érdekes nyílás. Azt hiszem, ennél többet azoknak sem kell mondanom, akik nem látták azt a fotográfiát, amelyen a méltán nagy hírű debreceni szórakoztatóipari létesítmény, a Fácán egyik asztalánál ülve az akkor még bontatlan Fatima csomagolását puszilgatom.

Amikor éjfél előtt nem sokkal hazaérkeztem, akkor valamilyen kideríthetetlen ok miatt már nem éreztem képesnek magamat, hogy kivegyem a dobozából és felfújjam életem legújabb párját. Ez csak másnap reggel 11 óra tájban történt meg, miután felébredtem. Fatimát aztán az ebédlőasztalhoz ültettem, ami nálam mostanság szétnyitott funkcióban szerepel, egytizede étkezési célokra van fenntartva, kilenc tizedét pedig a jegyzeteim foglalják el, amelyek a legújabb könyvemhez tartoznak.

Emlékszem, még mondtam is Fatimának viccesen, hogy hozzá ne merjen nyúlni a félig már sorba rendezett jegyzetekhez, mert… (hát, talán inkább nem idézném, hogy mit helyeztem kilátásba arra az esetre, ha ilyen függelemsértést követne el, legyen elég annyi, hogy jót kacagtam a saját viccemen, köszönhetően a még fel nem szívódott viszkimolekuláknak.) Utána lefotóztam a kívánatosra felfújt meztelen hajadont, ahogy ott ül az asztalnál, a tengernyi papírcetlire nagyra tátott szájjal rácsodálkozva.

Ezután behaladtam a szobámba, hogy a fotográfiát feltöltsem a gépemre, és elküldjem az én drága barátaimnak. Na de hopp! Ekkor olyan csodálatos módon szétterült az elmémben egy irodalmi problémának a megoldása, amelyik már régóta foglalkoztatott, hogy csuda! Bizony mondom néktek, amikor az embernek ilyen nagyívű ötletei vannak, akkor minden mást elfelejt. Én is így jártam, gyakorlatilag menetből megírtam két fejezetet is, de olyan profin, hogy végül sírtam a meghatottságtól, amikor tudatosult bennem, hogy ezt tényleg én írtam.

Ez a komoly munka azonban jelentősen elfárasztott, így kora délután lefeküdtem az ágyikómra, és békésen elszenderültem.

Amikor este felébredtem, és kimentem az étkezőbe, rögtön láttam, hogy a konyhapulton túrós bélesek és bébicukkinik szerepelnek.

Hátrafordultam. Lassan. Nagyon lassan.

Fatima még mindig ott ült a konyhaasztalnál. Mivel ő is nagyon csodálkozott, hogy miért őt nézem, rögtön tudtam, hogy nem ő sütött túrós bélest. Cukkinit meg honnan szerzett volna? Nincs is ruhája, nem mehetett le a zöldségeshez, hiába van nyitva vasárnap is egy óráig! Hát honnan húzott volna elő pár darab bébicukkinit?

Amikor rádöbbentem, hogy mi történt, a szívemet jeges rémület facsarta össze.
Igen, csakis az történhetett, hogy Anyukám túrós bélest sütött vasárnap, aztán bejött a városba valamiért, és ha már így alakult, hozott nekem is belőle, meg frissen szedett zöldséget is.

Miután összeraktam a képet, nagyon lassan megfordultam, és lógó orral, nagyon görbe háttal, totálisan lemondó testtartásban visszavánszorogtam a szobámba, lefeküdtem az ágyra magzatpózban, és sírtam.

Már majdnem egy nap eltelt, de még nem mertem felhívni anyámat. És ő sem engem.