– Nagyon kérem, hanyagolja el a meteorológia tárgyköréből vett pesszimista hasonlatait! – rivallt rá mérgesen Möszjő Varrothue. – És jegyezze meg: egy rendőri vezető sohasem lehet kishitű a munkáját illetően, úgyhogy a továbbiakban nyomát se lássam ennek a csüggeteg hozzáállásnak! Vegye tudomásul, hogy holnap hűvösre tesszük a Mikulást, aztán learatjuk a dicsőséget és punktum! – oktatta ki az őrnagyot, mélyen hallgatva saját, negyed órával korábbi lelkiállapotáról.
Szegény Marcotagne ettől egy csöppet sem lett derűlátóbb, ugyanis volt némi sejtése arról, hogy neki legfeljebb a kudarcban van joga osztozni főnökével, a sikerben már kevésbé.
De nem volt sok ideje felettese üzelmein morfondírozni, mert az közben a számítógépe elé ült, hogy a létező összes archívumból lehívja a Mikulás akcióira vonatkozó valamennyi hozzáférhető adatot. A nap hátralévő részében ezeket tanulmányozták, meglehetősen eltérő hangulatban.
Möszjő Varrothue, akinek harci kedvénél csak derűlátása növekedett gyorsabban, kárörvendő vigyorral böngészte kollegái elmúlt évekbeli bukásának leírásait. A dakari eset például (amely után a rendőrfőnök a nyomozókutyák telepének higiéniai részlegénél kapott fontos beosztást), szűnni nem akaró röhögést váltott ki belőle.
Marcotagne őrnagy viszont minden oldalnyi dokumentum átolvasása után egyre gyászosabb hangulatba süllyedt. Monoton hüppögését mind gyakrabban szakította meg egy-egy jelentősebb sírógörcs, s végül négy csomag papírzsebkendőt sikerült elhasználnia az éjszakába nyúló elméleti felkészülés folyamán.
December 6-án, pontosan 10 óra 30 perckor, befutott az edinburgh-i hajó Calais kikötőjébe. Sokan várták a parton az utasokat, de talán az a két álmos úriember volt a legizgatottabb, akik különös ismertetőjelként egy-egy gyermekeknek szóló képregényfüzetet szorongattak a kezükben.
– Őrnagy úr, méltányolom, hogy nem érdeklik túlságosan Murmuc kandúr kalandjai, de talán fordítva is tarthatná azt a nyomorult újságot, hogy ne legyen annyira feltűnő – morogta a fogai között Jacques Varrothue, akin már nyoma sem volt az éjszakai olvasgatás okozta derűnek, ugyanis utált kialvatlanul ébredni. Marcotagne-nál viszont stabilan tartotta magát az előző napon kialakult elkeseredettség:
– Uram, nem lenne célszerű a kiszállás után azonnal lekapcsolni? – rebegte, szinte esdeklően tekintve főnökére.
– Zseniális – dünnyögte gúnyosan Varrothue. – És mondja csak, mi lenne az őrizetbe vétel indoka? Az, hogy bliccelt a buszon, vagy hogy eldobott egy cigarettacsikket az utcán?
– Az végül is mindegy, csak vonjuk ki a forgalomból, legalább amíg ez a december 6-i misztikus nap el nem múlik!
– Piramidális… Már csak azt kell kitalálnia, mivel magyarázza majd a történteket az Amnesty International túlbuzgó aktivistái előtt, akiket a Mikulás azonnal ránk fog uszítani, továbbá, hogy mit fog mondani a belügyminiszter úrnak, amikor a kialakult helyzetről érdeklődik az első elmarasztaló tévériport adásba kerülése után mintegy három perccel…
Marcotagne most vette csak észre, hogy – nem először az elmúlt évek folyamán – hülyére veszi a főnöke, akit e percben még a Mikulásnál is jobban utált. De nem volt sok ideje ezen morfondírozni, mert Varrothue feléfordult, és ellentmondást nem tűrően az arcába sziszegte elképzeléseit:
– Én akarok az a rendőr lenni, aki elkapja ezt az elvetemült ékszerrablót, és semmiféle alibimegoldás nem érdekel!
Nemsokára odalépett hozzájuk egy pirospozsgás arcú, ősz hajú férfi, és joviális modorban bemutatkozott:
– Jó napot, uraim! A nevem Gordon Owens. Ha nem tévedek, önök eme barátságos kikötőváros rendőri vezetői. Ha tudtam volna, hogy így festenek, eszembe sem jutott volna azt kérni, hogy kisiskolásoknak készült mesefüzetekkel segítsük elő a minél gyorsabb kapcsolatfelvételt. Ha meg nem sértődnek, uraim, magukon a Csatorna túloldaláról is látni, hogy rendőrök – hadarta mosolygósan az alacsony, kövérkés Interpol-ügynök, majd fesztelenül megigazította Marcotagne őrnagy kabáthajtókáját, és lezserebb fazonúra állította a kalapját.
Aztán a másik férfi felé fordult, és megpróbálta felmérni, vajon mi módon lehetne kissé hétköznapibbá tenni a megjelenését. Ám egyelőre tanácstalannak tűnt, amire kétségtelenül magyarázattal szolgál az a körülmény, hogy Möszjő Varrothue a hajdani rendőrségi akció keretében elveszett szeme helyén olyasféle fekete, bőrből készült alkalmatosságot viselt, mint az elmúlt századok hírhedt kalózkapitányai.