Jó tíz éve történt. Gronyár rám csörgött, hogy menjek le a Negyven Rablóba, mert ott van Surda, és be akarja mutatni az új feleségét. Természetesen azonnal indultam. Hogy is mondjam… ennél jóval jelentéktelenebb indokok is sarkalltak már arra életemben, hogy azonnal lemenjek a Negyven Rablóba.
A Surda nevű havercimborát nagyon kedveltem. Mégiscsak ő volt az, akinek a hajdani kocsmájában először énekeltem el közönség előtt a Surda-dalt. Utána a feleségét is szerfölött megkedveltem. Tamara egy kárpátaljai ruszin lány volt, nagyon érdekes és imádnivaló akcentussal beszélte a magyart.
Azt az első találkozást sosem fogom elfelejteni.
Megérkeztem a Negyven Rablóba. Bemutatták nekem Tamarát, aki mellett ott állt a kishúga is. Bennem meg feltolult az összes kárpátaljai emlék, minden érzelem és hangulat, a lelkemben megszólalt a szférák zenéje (hárfán), és kezet csókoltam Tamarának, aztán természetesen a kishúgának is.
Mindenki elhűlve bámult rám. Mindenki! A pult mögül, a pult elől, a pult alól. A csocsó mellől, a biliárdasztal mellől, a zenegép mellől. Liftszerelő Lajosnak megállt a kezében a sörösüveg, útban a szája felé. Még Surda, Tamara és Gronyár is döbbenten nézett, a kishúgról nem is beszélve.
Kellett egy kis idő, mire megértettem, hogy mi van. Az volt a rettenetes probléma, hogy Tamarának egyáltalán nem volt kishúga. Csak kisöccse. Tehát szívem minden melegével, elragadtatottan, a nyílt színen csókoltam kezet egy 13 éves, döbbent ruszin kisfiúnak.
Nagyon-nagyon-nagyon sok Hubertust ittam aznap este.
Annyira imádom,hogy nem csak én tudom magam ilyen helyzetekbe sodorni. Ilyen ez a balfék-lét.