Ma egy szemvizsgálattal sikerült megörvendeztetnem az egészségügy jeles dolgozóit. Aki magasvérnyomás-betegségben szenved, mint én, annak illik időnként szemfenékvizsgálattal ellenőriztetnie az állapotát.
Így is tettem. A vizsgálat egy pontján pedig a gyanútlan doktornő megkért, hogy üljek egy bizonyos készülék elé, aztán helyezzem oda a fejemet, ahová mutatja. Engedelmeskedtem. És akkor elkezdődött egy közel negyedórás procedúra…
Alaphelyzetben ez a vizsgálat úgy fest, hogy a delikvens odaül a gép elé, az egészségügyi dolgozó pedig néhány mozdulattal ráirányítja a készülék optikáját a páciens látószervére… és lényegében kész is vagyunk! Bonyolult művelet? Egy kicsit sem.
Na most elmondom, hogy ehhez képest nálam hogyan történt a dolog.
A folyamat kezdetén a doktornő még egyedül próbálkozott, de hamarosan igénybe vette az asszisztense segítségét is. Immár ketten igyekeztek, hogy a szememet olyan helyzetbe állítsák, amelyet a hülye gép képes lesz elfogadhatónak értelmezni.
Pár perc kínlódás után kicserélték alattam a széket egy alacsonyabbra, hátha. Aztán kérték, hogy nyomjam előre az államat ütközésig. Mondom, ott van. Aztán kérték, hogy nyomjam előre a homlokomat is ütközésig. Mondom, az is ott van.
Közben azt hallottam, hogy a gép egyfolytában zümmög, mert hol feljebb emelkedik, hol lejjebb ereszkedik, hol jobbra megy, hol meg balra. És mindeközben egy zöld fénypont járkált a látómezőmben ide-oda. A fénypont csak egyetlen egy alkalommal tűnt el, amikor is a doktornő felszólított, hogy fókuszáljak a zöld pontra.
– Nagyon szívesen megtenném, ha látnám, de sajnos most pont nem látom – tájékoztattam az egyre idegesebb egészségügyi személyzetet. Magamban pedig elkezdtem emlegetni Bagaméri Jácintot, akinek az átka már régóta átszállt reám.
Újabb pár perc kínlódás után már tudtam, hogy ezt a sztorit biztosan megírom ma, és épp a felütést tervezgettem. „Képzeljétek, drágakedves olvasókáim, ma egyszerre két nőnek próbáltam a kedvére tenni, de sajnos sehogy sem sikerült.” Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a fészbúk hülye algoritmusa engem már rég elkönyvelt pornószerzőnek.
Aztán, ahogy teltek a percek, a jókedvem hamar elpárolgott. Sőt, kezdtem szenvedni. Egyre durvábban. A nyakam kiállt, a derekam hasogatott, folyt rólam a víz, alig kaptam levegőt a maszk alatt. Hámondom, ennek mindjárt pánikroham lesz a vége, meddig tart még ez a kínlódás?
Lehet, hogy pont sikerült volna fókuszálni a hülye gépet, de ekkor már annyira hergya állapotba kerültem, hogy elkövettem egy hibát. Kiszóltam a gépből kedvesen érdeklődve, miszerint:
– Ennek a vizsgálatnak volt már halálos áldozata?
Na, erre úgy elkezdett nevetni a doktornő és az asszisztens is, hogy megint csak összevissza zizegett előttem a masina, a hülye zöld pontjával együtt. Én meg az idegelős pánik mellett immár büszkeséget is éreztem, mert az ugyan lehet, hogy íróként nem viszem semmire, de azért egy szép emléktábla is megteszi majd a szakrendelő falán, amely hírül adja, hogy ezen a helyen pusztult bele a szemfenékvizsgálatba az első ember a világon.
Végül – röpke negyed óra elteltével – sikerült összehozni a tökéletes együttállást, kész volt a jobb szemem. Lihegve közölték, hogy most a bal következik. Már éppen sírva fakadtam volna, amikor három egész hat tized másodperccel később kiderült, hogy kész is vagyunk.
Nem tudom, mit vétettem a jobb szemem ellen, hogy ezt művelte velem és a derék egészségügyi dolgozókkal, de legalább ma fényesen megértettem annak a mondásnak az értelmét, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet.