Ma eszembe jutott, hogy egy régi barátnőmnek, Pirinek is voltak derékfájással kapcsolatos problémái annak idején, amikor még örök szerelemben éldegéltünk egymás kiváló társaságában kerek négy és fél hónapig. Fel is hívtam nyomban, ám sajnos pont akkor jött rám egy kisebbfajta köhögési roham, amikor a fontos kérdést akartam nekiszegezni, ezért a firtatás nem lett egészen egyértelmű.
Így alakult a csevej eleje:
– Szia, Szabi!
– Csókollak, Pirikém!
– Höhhe. Csak szeretnél.
– Figyelj mán, te Piros! Mi volt neked akko… kkhhrrmmkkhrrr brühhhe… akkoriban, amikor együtt éltünk?
– Herótom.
– Köszi, én is szerettelek…
Miután alaposan kikacagtuk magunkat (ő szívből, én kényszeredett-nyalisan), rátereltem a szót a konkrét információra:
– Mi is volt az a gyógyszer, amit a derékfájásra szedtél?
– Nukukriplicilin.
– És használt?
– Nem.
Ezután már tényleg csak néhány megalázó megjegyzést kellett elviselnem, mielőtt kivontam magam az éterből, és megállapíthattam, hogy a Pirost mind orvosbiológiai, mind pedig mentálhigiéniai szempontból száz százalékig megérte felhívni.