Lehaladtam a bolygó felszínére lifttel. A lépcsőházunk ajtaján kilépve először a jellegzetes banyatankot pillantottam meg, ott állt elhagyatottan a lépcső tetején. Aztán észrevettem, hogy a tulajdonosa, Csernyák bácsi odalent ül a házunk előtti padon, a lépcső aljától két méternyire.
Hogy is mondjam… ez nem egy olyan rendkívüli, világraszóló élethelyzet, amelynek kapcsán a nyomorult íróban remény ébred, hogy perceken belül lesz témája. Pedig lett.
Csernyák bácsi régen kazánkovácsként dolgozott. Fénykorában izmos ember volt, de nyugdíjasként eléggé meggyötörte az élet. Ennek ellenére a ma már összetöpörödött kisöreg nem adja fel, nyüzsög, pörög, közlekedik, piacozik. Sokszor keresi fel az antikváriumot, a zsibogót, különböző bolhapiacokat, régiségboltokat. Legtöbbször eladóként, mert nem túl fényes a nyugdíja, úgyhogy a földszinti bérleményében őrzött kincsei lassacskán elvándorolnak hazulról, mert muszáj egy kis pénzt csinálnia.
„Meg hát az unalom is megenne, ha egész nap otthon kéne ülnöm” – szokta magyarázni a derék kisöreg. Persze néha vásárolni is szokott egy-egy olcsóbb, de érdekes vagy a szívének kedves darabot, és olyankor boldogan mutogatja a jeles portékát az arra fogékony illetőknek, például nekem.
Ezen a ponton be kell mutatnom a kerekes szatyrát is. Mivel Csernyák bácsi ilyen pörgős-piacozós úriember, de amúgy már nem könnyen közlekedik, számára sarkalatos kérdés a banyatank minősége. Ebből a típusú járműből rövid idő alatt hármat is elnyűtt, aztán úgy döntött, csináltat magának egy sokkal strapabíróbb példányt. Úgyhogy egy ideje már egy olyan speckó darabbal rója a flasztert a görnyedt hátú kisöreg, amelyik a maga kategóriájában forma egyes. Acélkerekek, vastag vászon borítás, motoros fogantyú, gumiharangos letámasztó, meg minden, szerintem odabenn még bukócsövek is rejtőznek.
Na, ezt a csudaságot láttam meg a bérházunkból kilépve, a lépcső tetején álldogálva. Odalenn meg Csernyák bácsi liheg és piheg a padon. Biztos nem bírta levinni, és annyira elfogyott a levegője, hogy a nagy mutatvány előtt inkább megpihent a padon.
Rögtön eszembe jutott a gyerekkori jelmondat: „az úttörő, ahol tud, segít!”. Megragadtam a banyatank fogantyúját, a másik kezemmel meg intettem Csernyák bának: „Semmi gond! Segítek!”.
Szóval, megragadtam a fogantyút. Eddig stimmel. Aztán leolvadt a magabiztos mosoly a setét pofámról. A cucc nehéz volt, mint a dög. Alig bírtam megemelni. De rögtön eszembe jutott, hogy mi a viharnak is cipelném ezt a csudaságot, ha egyszer van kereke, nem igaz? De! Úgyhogy irányba állítottam a lépcsőnek azon szakaszán, amelyik babakocsik fel- és letolására van kiképezve. Csernyák bácsi közben lihegve integetett, de odakiáltottam, hogy semmi gond, mindjárt legurítom hozzá a pompázatos járművet.
Ja. Majdnem. Ahogy megbillentettem, mintha saját életre kelt volna, és a fogantyúja úgy vert tökön, hogy az eget is nagybőgőnek néztem, és csakhamar én magam is egy nagy bőgő lettem, mert a kerekek mindenfelé akartak gurulni, csak épp jó irányba nem. Félútnál már a víz is kivert, annyira kellett harcolni a rohadt nehéz járművel, közben meg még a kisöreg is idegesített, mert egyfolytában hörgött valamit a padon ülve, de hát ki bírt rá figyelni ezekben a nehéz pillanatokban? A bal kerék pont lecsúszott a betonrámpáról, és pattant egyet a lépcsőn, miáltal a fogantyú újra combon verdesett engem.
Mindegy. Ha segíteni kell, akkor segíteni kell, ilyenkor nincs helye semmiféle szenvelgésnek. Alig másfél percbe telt, de végre leküzdöttem a lépcsőt, nagy nehezen odagurítottam a banyatankot Csernyák bácsi elé, és most már én is lerogytam a padra, mert lihegtem, mint a szomjas kutya.
Csernyák bácsinak ekkor végre megjött a hangja is, felém fordult, és azt susogta:
– Majdnem öt percembe telt…, hogy felhúzzam… ezt a szart a lépcsőn, úgyhogy… most leszel szíves oda… visszavinni, ahonnan lehoztad, nagyfiam.
Ekkor az eget már nem nagybőgőnek néztem, hanem egy olyan zenekarnak, amelyik éppen a gyászindulót játssza. Arra gondoltam, hogy ha ekkora kínlódás volt leküzdeni a lépcsőn ezt a csudás pakkot, akkor milyen lehet az út felfelé?
Csakhamar megtudhattam. Mindössze harminc centit haladtam, amikor a fedetlen sípcsontommal belerúgtam a forma egyes jármű letámasztójába. A szemem azonnal benedvesedett, de pár újabb leküzdött centiméter után attól kellett tartanom, nedvesség fog elborítani engem egy másik testrészem környékén is, amelyet pont nem a fejemen hordok, hanem a gatyámban.
– Mi a bánatot tetszett vásárolni, Csernyák bácsi? – faggatóztam változatos halálhörgések közepette, mire a kisöreg, aki mindvégig mellettem haladt, lihegve újságolta, hogy viszonylag megfizethető paradicsomot és uborkát talált a piacon, hát alaposan bevásárolt.
Én meg közben magamat átkoztam, amiért annyira ökörbarom voltam, hogy kezdettől fogva nem tudtam logikusan összerakni a képet, és meg sem fordult a fejemben, hogy a derék hajdani kazánkovács ezúttal nem a házunktól elfelé közlekedik vektoriálisan, hanem hazafelé.
A kínok kínját kiállva végre felszenvedtem a banyatankot az eredeti helyére, és ekkor Csernyák bácsi megkínált az újabb információval:
– Ja, és az ócskapiacon… vettem egy régi, rozsdás… üllőt is.