Elfogyott az étkezési keményítőm, márpedig anélkül nem nagyon lehet kínai csípős-savanyú levest főzni, így hát kénytelen voltam lifttel lehaladni a bolygó felszínére, és bevásárolni.
Visszafelé jövet találkoztam a lépcsőházban egy idős házaspárral. Ők is a liftre vártak csöndesen.
Megjött.
Beszálltunk.
Kérdem tőlük udvariasan, hanyadikra tetszenek menni. Erre a bácsi, tökhangerőn:
– HAT!
Úgy beszartam, hogy ijedtemben majdnem ráharaptam a vészcsengő gombra. Körülbelül olyan harsányan válaszolt, mintha rendőr után kiáltott volna egy forgalmas főtéren.
Megkezdődött a közös utazásunk. Megnyugodtam. Éppen lendületesen távolodtunk a bolygó középpontjától, amikor a harmadik emelet magasságában a néni váratlanul ráordított a bácsira:
– VETTÜNK TEJET?
Ekkor már legszívesebben kiugrottam volna a liftből, akár két emelet között is.
– IGEN! – Ezt üvöltötte vissza a bácsi megnyugtatólag, de olyan harsányan, mintha ő lenne a szavannák legkifejlettebb hím oroszlánja.
Ekkor már tudtam, kik ők. Valamelyik szomszéd mesélte, hogy egy nagyothalló idős házaspár költözött be az egyik 6. emeleti lakásba.
Isten ments, hogy bántsam vagy gúnyoljam őket, nem tehetnek róla, viszont én sem tehetek róla, hogy kétszer is befosattak. Hát ki számít rá, hogy egy aprócska kis fülkében két idős ember, akik járni is alig bírnak, varázsütésre úgy elkezdenek ordibálni egymással, mint két haragos karateedző?
Jó, hát hallottam már életemben embereket veszekedni, még ilyen közelről is, de olyankor legtöbbször egymás kurta anyjának a felemlegetése, kölcsönös sérelmek napirendre tűzése és a másik fél belének talppal való eltávolítása képezte az eszmecsere tárgyát, nem pedig azt üvöltötték egymásnak, hogy „vettél-e tejet”.
Szürreális volt, na. Egyedül az a tudat hatott rám megnyugtatólag, hogy a kisöregnél lévő szatyorban tutira nem aludt meg a tej, amíg felértek a hatodikra.