Akik közelebbről ismernek, tudhatják, hogy nem az illemtan az, amiből minden félévkor bukásra álltam. Ám van egy bizonyos udvariassági formula, amelynek az alkalmazását törvényi erővel tiltanám be. A következőképpen hangzik: Jó étvágyat!
Félreértés ne essék, az égvilágon semmi bajom nem lenne ezzel az udvariassági gesztussal, ha az emberiség helyesen tudná alkalmazni. Hogy mit értek helyes alkalmazás alatt?
Nos, ha például egy esküvői vacsora kezdetén feltűnik a pincérek különítménye, és kiszállítmányozza az asztalokhoz a gőzölgő levesestálakat, ezenközben pedig a vőfély jó étvágyat kíván az egybegyűlteknek, azt szerfölött pártolom.
Ha piknikezek a ligetben, s egyszer csak materializálódik a semmiből egy postás, és így szól: „Bocsánat, uram, hogy táplálkozás közben vagyok kénytelen zavarni önt, de pénzküldeménye érkezett a kiadótól. Itt legyen kedves aláírni… Köszönöm, további jó étvágyat kívánok!” – Ezt kifejezetten helyeslem.
Az ettől eltérő eseteknél viszont valóban szükségesnek érzem a törvény legszigorúbb erejével lesújtani a renitensekre, és ha az emberiség továbbra is a züllésnek eme nihilbe vezető mezsgyéjén kíván továbbhaladni, akkor nem leszek rest aláírást gyűjteni egy népszavazás kikényszerítésére, ami ezen sarkalatos kérdés jogi szabályozását célozná.
Elméletem akkortájt kristályosodott ki, midőn egy pár esztendővel ezelőtt falvésés módszerével próbáltam úrrá lenni szerelmi természetű bánatomon.
Falat vésni tré. A szerelmi bánat is tré. Egész nap falat vésni szerelmi bánattal súlyosbítva pedig übertotálextramega tré. Egyetlen szép pillanat adódik egész nap, amikor is úgy déltájban az ember egy időre beszünteti a falvésést, kezet mos, lekucorodik egy felfordított festékes vödörre, és kicsomagolja az elemózsiáját.
A kicsomagolt elemózsia leltárszerű felsorolása a következő: házikenyér, hófehér juhtúró, angolszalonna ígéretes húscsíkokkal, közepesen csípős zöldpaprika, paradicsom és só.
A szerelmi bánattól szenvedő falvéső elkészíti magának az első katonát, és már éppen behelyezné az orcájába, amikor is megjelenik a helyiségben egy kőművesnek látszó himpellér, és azt mondja:
– Jó étvágyat!
A falvéséstől szenvedő szerelmes ekkor visszanyeli a nyálát, és megköszöni az építőipari szakembernek álcázott útonálló kedves gesztusát, majd újbóli kísérletet tesz az étkezés megkezdésére. Éppen beleéli magát a friss zöldpaprika hersegésébe, amikor is áthalad a felújítás alatt álló bérleményen egy lakatos szaki, köszörűkővel a hóna alatt, és odaveti:
– Jó étvágyat!
A falvéső ilyenkor igyekszik félretolni a falatot a szájüregében, hogy idejében megköszönhesse a feneketlenül aljas lakatos kedvességét, magában pedig azt kívánja neki, hogy harapjon rá a köszörűre, lehetőleg még a délutános műszak folyamán. Aztán négy egyforma darabra vág egy paradicsomot, enyhén meghinti sóval, a kenyérre késhegynyi juhtúrót ken, majd az egészet megtetézi egy vékony szelet húsos szalonnával, s eme ínycsiklandozó felépítményt az ajkai közé helyezi.
Ebben a szent pillanatban feltűnik a színen egy tetőfedő. A már szerelmi és táplálkozási vágytól egyaránt bánatos falvéső megpróbál úgy tenni, mintha nem venné észre. Félrefordul, és a csupasz falnak egy rendkívül lebilincselő felületére függeszti a tekintetét, mint aki már azt tervezi, hova illessze a vésője élét az ebédszünet után. A tetőfedőt, ezt az országosan körözött bűnözőt mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy harsányan oda ne kiáltsa:
– Jó étvágyat!
A tetőfedő még fel sem szívódik a színről, amikor előbukkan egy anya- és kéjgyilkos bádogos, aki mellesleg pontosan hallhatta, hogy az a rohadék tetőfedő az imént már jó étvágyat kívánt, és az egyre kevésbé szerelmes falvéső ezt csak úgy tudta megköszönni, hogy kis híján a légcsövébe továbbította a jobb sorsra érdemes falatot, ám mindezt nem tartja elégséges indoknak ahhoz, hogy el ne bődüljön:
– Jó étvágyat!
És amikor az ember már a burkolótól is hiába várja a szolidaritást (akinek pedig a legjobban kéne tudnia, milyen fontos dolog fizikai munka közben a megfelelő burkolás), akkor lemondóan elcsomagolja az elemózsiáját, és visszatér a falvéséshez, mert aközben legalább nem kíván neki senki semmit.
A további soraim nyílt levélnek tekintendők ahhoz a Mindenkori Ismeretlen Himpellérhez, aki mintegy feltételes reflexként jó étvágyat kíván nekem, ha azt látja, hogy étkezem.
Na idefigyelj! Minek kívánsz nekem jó étvágyat, ha azt látod, hogy éppen jó étvággyal falatozom? He? Tudod, milyen dolog ez? Elmesélem. Ez olyan, mintha egy színházi előadás kellős közepén felállnál, és hátrakiáltanál nekem a huszonhatodik sorba:
– Jó szórakozást kívánok, Szabikám!
Vagy felvernél a legédesebb álmomból, amikor a nyál is kicsordul a szám sarkán, és midőn rád mereszteném mérsékelten fókuszált tekintetemet, így szólnál:
– Szép álmokat, drága felebarátom!
Vagy azt látnád, hogy éppen ritmikus sportgimnasztikai gyakorlatokat kezdeményezek egy szőkésbarna, dús keblű hajadonnal, és kedélyesen odavakkantanád:
– Kellemes pettinget és töretlen görbéjű orgazmust kívánok!
Elmondom, melyik az az egyetlen eset, amikor feltehetőleg nem fogom beléd állítani a konzervnyitómat, ha jó étvágyat mersz nekem kívánni.
Ha azt látod, hogy spenótzöld arccal ülök egy tányér gyanús állagú izé előtt, amit a villámmal piszkálgatok, és azon tűnődöm, érdemes-e hozzákezdeni, avagy az önnön emésztőcsatornám közvetítése nélkül borítsam egyenesen a vécékagylóba…
NA, AKKOR KÍVÁNJ NEKEM JÓ ÉTVÁGYAT!