Bizonyára veletek is előfordul, drága tündérléptű, puha köldökű, illatos hónaljú, selymes tapintású barátaim, hogy egy szeptemberi délelőttön szétnéztek a konyhában, a kamrában, a spájzban és az ágy alatt, hogy aztán „namostakkor abból főzök valamit, ami itten fellelhető” attitűddel menjetek bele a kihívás hogyishívjákjának a széleskörű jókoraságába.
Na, velem is ez történt.
És akkor azt gondoltam, ennek keleti levesnek kell lennie. Minden erre mutatott.
Aprócska érmékre szeletelt sertéscombot pirítottam le majdnem a zsírjára, wok-fűszerkeverékben forgatva, majd megkínáltam egy evőkanál szójaszósszal és halszósszal, utána pedig felöntöttem vízzel.
A wokban közben apróra vágott hagymát dinszteltem, majd pirítottam aranybarnára, végül egy teáskanálnyi cukorral is megszórtam, és megvártam, amíg karamellizálódik.
A levest közben őrölt római köménnyel, fahéjjal és egy sóhajnyi őrölt szegfűszeggel fűszereztem, majd egy evőkanálnyi citromlevet öntöttem hozzá.
Amikor a hagyma elnyerte méltóságos aranybarna árnyalatát, a leveshez adagoltam, utána felvertem két tojást, és a forrásban lévő leveshez csurgattam.
Boldogsággal töltött el, hogy egy teljesen újszerű, eddig még ismeretlen levest sikerült alkotnom, pusztán a kreativitásommal, vállalkozókedvemmel, bátor kiállásommal.
Túlnyomó mértékben csökkenti büszkeségemet az a tény, hogy az elkészült leves jelentősen, kifejezetten és határozottan nem finom.