Reggel óta facsarja valami az orrom. Nem tudom, megfáztam-e, vagy allergiás lettem valamire, de bármit csinálok, semmi nem segít. Próbáltam orrot fújni, napba nézni, forró teát inni, sőt még őrölt borsot is szippantottam fel, hogy jöjjön már ki az a tüsszentés, ha akar, de semmi.
Nem egy vidám érzés órákon keresztül olyan állapotban leledzeni, hogy egyfolytában gyűrött arcú grimaszt vágsz, mint aki másodperceken belül tüsszenteni fog. Aztán meg mégse.
De a lőtéri kutyát sem érdekelné ez, ha megbújhatnék szerény kéjlakom mélyén, és nem lennék rákényszerítve, hogy riogassam az emberiség jobb sorsra érdemes tagjait!
Itt van mindjárt a postás néni. Délelőtt becsengetett egy ajánlott levéllel. Arcomat látva megkért, hogy ne hapcizzam le. Mondtam, hogy nyugodjon meg, fejszerkezetem órák óta ilyen, nem fogom a testnedveimmel zaklatni. Majd eszembe jutott, hogy a zsebemben figyel egy maszk, megnyugtatásul gyorsan felrántottam.
Aztán megtekintettem magam a fürdőszobám tükrében. Elkeseredve állapítottam meg, hogy a maszk sem sokat segít, sőt! Inkább kiemeli a szememet, amelyik pont úgy néz ki, mintha… hát, hogy is mondjam… mintha orgazmus közeli állapotban lennék. Persze nincs nekem ellenemre az efféle állapot, de ezt általában más módszerekkel próbálom elérni, sosem orrfacsarással.
Később a csomagos postás is jött, aki rendszeres látogató a folyosónkon, így jól ismeri a setét pofámat. Ő csak ennyit kérdezett kézbesítés közben:
– Minden rendben, uram?
Innen tudtam, hogy még mindig szarul nézek ki, és még mindig facsarja az orcámat a hülye kór.
De ez még semmi, mert a cigibótba is le kellett mennem, ott ráadásul egy ismeretlen asszony teljesített szolgálatot, nem az általam ismert csinos Klárika, és még-rább-adásul pont úgy nyitottam be a helyiségbe, hogy zsebre volt dugva a kezem, mert a bankkártyám után kotorásztam veszettül, így amikor megláttam az új néni gyanakodó arcát, pontosan tudtam, mi játszódhat le a fejében:
„Na, már csak ez hiányzott, egy nagydarab állat, egy kopasz kéjenc. Biztos zsebhokizik, sőt látszik az arcán, hogy mindjárt végez. Ha előveszi a pajszert, én esküszöm, előhúzom a pult alól a bézbólütőt, oszt olyat ráverek, hogy a töke is megfeketedik ennek a rohadt szatírnak! De hogy soha többet nem fogom helyettesíteni Klárikát, az hóttzicher!”
Nem egyszerű az életem. De legalább kalandos.