Végre eljött a találkozás pillanata, amelyet már mindannyian nagyon vártak. Taylor elmesélte a többieknek, mi történt szegény Freddel a repülőtéren.
Mély együttérzéssel gondoltak bűntársukra, mert jól tudták, hogy vissza fogják toloncolni az Egyesült Államokba, otthon pedig minden bizonnyal bíróság elé állítják majd. (Ha még azt is sejtették volna, hogy mindezek előtt mi mindenen kellett szegénynek keresztülmennie!)
Aztán, mivel tisztában voltak vele, hogy a sajnálkozás egy tapodtat sem viszi előre az ügyüket, újból a Chandler-ékszerekre terelődött a szó. Jack tájékoztatta őket az olaszok unalmas napirendjéről, majd aggódva megjegyezte, hogy szerinte már rég túl is adtak a gyémántokon, ellenkező esetben a fickó nem járna olyan pedánsan a kaszinóba.
– Nem hiszem, hogy igazad van – nyugtatta meg Rita. – Ha így lenne, már elhagyták volna az országot. Feltehetően valami miatt egyelőre nem tudnak hozzáférni a zsákmányhoz.
– Remélem, helyesnek bizonyul a megérzésed – nézett az órájára Jack. – Mellesleg most kellene indulniuk a szokásos délutáni sétára.
Végszóra meg is jelent a két megfigyelendő személy, akiknek láttán Rita csodálkozva kiáltott fel:
– De hiszen ez Marcello Tardellini, a piti kis zsaroló! Úgy látszik, újabban neki is nagy dohányra fáj a foga. Az meg ott mellette a húga. Mindenhová magával viszi. Ez alól csak a büntetés-végrehajtási intézetek képeznek kivételt.
Rapidot bízták meg a testvérpár feltűnésmentes követésével, hogy legyen egy kis idejük értelmesen elbeszélgetni. De fölöslegesnek bizonyult a közhülye kiiktatása, mert visszaérkezéséig sem sikerült valamirevaló tervet kidolgozniuk.
Az olaszok közben kiültek a hotel bárjának teraszára, s erről Jacknek hirtelen eszébe jutott valami:
– A legfontosabbat még nem is mondtam. Tegnap ugyanígy sziesztáztak a teraszon, tehát jól láttam őket. A fickó fontoskodó arccal, hosszasan beszélt a csajhoz, aztán átnyújtott neki valamit, amit az a nyaklánca medalionjába rejtett. Szerintem biztosan köze van az ügyhöz. Tim, nem bánnám, ha udvarolnál egy kicsit a spinének, amikor a bátyja a kaszinóba megy. Talán alkalmad nyílna megszerezni azt a bizonyos dolgot. Ki tudja, talán éppen az vezetne nyomra minket.
Tim Show enyhén szólva nem volt elragadtatva az ötlettől, s ennek magyarázata szinyorina Tardellini külalakjában keresendő. Meglehetősen enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy még egy kifejezetten ronda nőkből álló társaságban is élénk feltűnést keltett volna. Amikor a Michigani Antropológiai Intézet igazgatója egy ízben New Orleans-ban nyaralt és meglátta őt, nyomban felajánlotta, hogy jó pénzért megveszi a csontvázát, amit halála után múzeumban állítanának ki. Hogy az üzlet nem jött létre, abban jelentős szerepet játszott néhány nagydarab olasz maffiózó lebeszélőképessége. A derék antropológus roppantul sajnálta a dolgot, mert meggyőződése volt, hogy azon személyek számára, akik máig sem hiszik el, hogy fajunk a majomtól származik, szinyorina Tardellini látványa már életében is ékes bizonyítékul szolgálhatott volna.
Nincs mit csodálnunk tehát azon, hogy Tim Show felháborodva fakadt ki Taylor szívélyes unszolása nyomán:
– Idefigyelj, Jack! Amikor felhívtál minket, hogy nagy üzlet van kilátásban, erősen másnapos voltam, de ezt nem tudtam kiheverni, mert szinte rögtön hajóra szálltunk, és az elkövetkező két napban módomban állt végighányni az egész Karib-tengert. Most, hogy végre stabil talajt érzek a lábam alatt, arra kérsz, hogy hetyegjek kicsit egy orángutánra megszólalásig emlékeztető nőszeméllyel, akinek ráadásul egy kétméteres olasz maffiózó a bátyja. Ez még viccnek is rossz!
Hogy Taylor mennyire komolyan gondolta a dolgot, azt az mutatta a legszemléletesebben, hogy előrántott a pad alól egy kiürült whiskysüveget, és fenyegetően meglóbálta. A többiek arcán is látszott, hogy egyáltalán nem örülnének neki, ha Tim mindjárt az elején szabotálni kezdené az akció során neki jutó feladatokat. Így aztán a jobb sorsra érdemes fiatalember kénytelen volt meghajolni a közakarat előtt.