Taylor, amikor látta, hogy mi történik cimborájával, szélsebesen eliszkolt az útlevélvizsgálat színhelyéről, már csak azért is, mert semmiképpen sem akarta szem elől téveszteni az olaszokat.
Keserű hangulat lett úrrá rajta, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy ebben meghatározó szerepe volt a Fred iránt érzett sajnálatnak. Hősünk leginkább azt fájlalta, hogy bűntársával együtt elvitték a spanyolnyelv-tudást és készpénzük jelentős részét is, melyeknek a derék nőimitátor volt birtokában. Így aztán egyedül maradt egy idegen állam fővárosában, néhány dollár és egy darab papi öltözék volt minden vagyona, ráadásul most már egyedül kellett két embert szemmel tartania.
A két említett személy közben taxiba ült, Jack pedig a következő kocsival a nyomukba eredt. Amíg beértek a belvárosba, az álpap leginkább az önsajnálattal volt elfoglalva, mely a megérkezés után csak fokozódott, az autóik ugyanis az igencsak előkelő külsejű Ibéria szálló előtt álltak meg.
Taylornak csaknem az egész „vagyona” ráment az útiköltségre, arra már nem is gondolhatott, hogy esetleg szobát bérel az olaszok közelében. Szerencsére a hotellel szemben barátságos park terült el, melynek egyik padját nyomban rezerválta magának elkeseredett hősünk. Csupán az vigasztalta némiképp, hogy innen kitűnő rálátása nyílt a bejáratra.
Az elkövetkező két nap meglehetősen egyhangúan telt Jack számára. Az olaszok programja mindkétszer ugyanaz volt. Délután rövid sétát tettek a belvárosban, este pedig a férfi – immár egyedül – átsétált a nem messze üzemelő kaszinóba. Ilyenkor hősünk irigykedve és unatkozva álldogált az utca túloldalán.
Mindössze egyetlen esemény történt, ami némi színt vitt Taylor kedélytelenül múló óráiba. Tiragozára érkezésének harmadik napján egy szerelmespár jelent meg a padjánál egy középkorú férfi kíséretében, aki mindjárt drámai hangú szónoklatba kezdett, természetesen spanyolul.
Jack megpróbálta lerázni őket nyelvi nehézségekre hivatkozva, ekkor azonban a férfi angolra váltott, s nem kevésbé szívhez szólóan, bár meglehetősen tört angolsággal, elölről kezdte a magyarázatot. Szégyenlősen mosolygó unokahúgát ajánlotta az álpap figyelmébe, aki, mint kiderült, gyermeket vár a mellette piruló fiatalembertől, ezért szeretnének sürgősen összeházasodni. A baj csak az, hogy a szülők ellenzik a frigy megkötését, márpedig az ifjú pár, mélyen vallásosak lévén, feltétlenül szeretné Isten előtt is kinyilvánítani szándékát, ehhez kérnék voltaképpen a tisztelendő úr segítségét.
– Mármint hogy adjam össze őket? – kérdezte megdöbbenve a „tisztelendő úr”. – Sajnálom, erre nincs felhatalmazásom.
A fiatalok pártfogója nem értette pontosan a „felhatalmazás” kifejezést, mindenesetre jobbnak látta nemzetközi jelekkel a pap tudomására hozni, hogy nem kívánják ingyen az esketést, s közben nyomatékosan közölte, milyen fontos ez a dolog védencei számára.
Jack elégedetten vette tudomásul, hogy a korrupció Tiragozán sem korlátozódik csupán a világi szervezetekre, s ezek után természetesen egy pillanatig sem kérette magát. Ennek eredményeként a barátságos kis parkban lezajlott a világtörténelem legrövidebb esküvője, melynek során az ifjú párnak mindössze egy-egy igent kellett kinyögnie, és nem mondhatnám, hogy Jack nagyságrendekkel hosszasabban szónokolt volna náluk.
Az expressz szertartás végeztével a fiatalok, akik egy szót sem értettek angolul, boldogan omoltak egymás karjaiba, az elégedett unokabáty pedig, ahogy ígérte, becsúsztatott egy ezres bankót a vigyorgó álpap markába.
Taylor, akinek ekkor hozzávetőleg egy napja egy vasa sem volt, és körülbelül ennyi ideje nem is evett, elhatározta, hogy rövid időre elhagyja őrhelyét, és látogatást tesz a közeli élelmiszerüzletben. Derűje a pénztárnál ért véget, ahol is kiderült, hogy ezer tiragozai pezeta vásárlóértéke szinte a nullával egyenlő.
Csalódottan pakolta ki a kosarából az imént oly lelkesen beledobált földi javakat. Amint padján ülve szerény reggelijét fogyasztotta (amely két pogácsából és fél liter whiskyből állt), belátta, hogy talán érdemesebb lett volna hosszabb ceremóniát rendezni, mert a tapasztaltak alapján a helyi papokat nyilván órabérben fizetik.
Később a közeli telefonfülkéből hívni próbálta Rita mobilszámát, remélve, hogy végre nem a géphang válaszol az el nem érhetőség jeleként. Először megörült, amikor nagy sokára valaki bejelentkezett a telefonba, csupán az szegte kedvét némileg, hogy ez az illető éppen Rapid volt. A kölcsönös üdvözlések után kissé ironikus hangon meg is kérte, hogy adja át a készüléket valami értelmesebb embernek.
Rapid tanácstalanul körülnézett, de mindenfelé mulatt fickókat látott a fedélzeten:
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, főnök. Ezek szerintem csak spanyolul beszélnek, azt meg maga úgysem értené meg.
– Ritára vagy Timre gondoltam, te közhülye – becézte szokása szerint az egyre ingerültebb Taylor.
– Ja! Őket most nem adhatom. Rita bezárkózott a kapitánnyal egy kajütbe, Tim meg egyfolytában rókázik a korlátnál.
– Legalább annyit mondj meg, hogy látod–e már a partokat.
– Nem, de most már le kell tennem, mert mindenki kiszálláshoz készülődik.
– Hova szállnak ki, te ütődött? Csak azt ne mondd, hogy cápavadászatra mennek gyalog! Nem arról volt szó, hogy még nem látszanak a partok?
– Persze, hogy nem látszanak, hiszen a hajó másik oldalán vagyunk. De most aztán tényleg megyek, még rá kell kopognom Ritára is. Na, minden jót, főnök, nemsokára találkozunk!
Jack éppen tartózkodási helyét akarta benyögni, amikor a „közhülye” megszakította a vonalat. Szerencsére nem sokkal később, mielőtt idegösszeomlást kapott volna, sikerült Ritával is beszélnie, és megállapodtak abban, hogy az Ibéria szálló előtt találkoznak.