Tamás szeretett a piacra járni. Sokszor alkudozott is a kofákkal, no nem mintha rászorult volna, egyszerűen csak kedvelte azokat az évődő, műfelháborodó és jellegzetes párbeszédeket, amelyek végén aztán mindkét fél kölcsönös megelégedésére szolgáló árban állapodtak meg.
Tamásnak volt egy másik heppje is. Miután nyélbe ütötte az üzleteket a legjobb standokon áruló, legszebb portékákat kínáló kofákkal, elvonult a piac szélére, és a kopott asztaloknál árusító kisnyugdíjasok sorát járta végig. Mindig kiválasztott valakit, aki már csak néhány girbegurba répát és egy-két kilónyi gubicsos krumplit árult, aztán megvette az egész készletet, alku nélkül, és jó érzéssel hajtott haza az autójával.
Egy tikkasztóan meleg nyári délelőttön Tamás felfigyelt a piacon egy furcsa, hajlott hátú kis öregasszonyra. A portékája ugyanolyan volt, mint a mellette árusító sorstársaié, a ruhája is éppen olyan kopottas volt, de érdekes módon volt valami lebilincselő a tekintetében. Tamás soha nem tudta megmagyarázni magának, még évekkel később sem, hogy mi lehetett az.
Megvette az öregasszony egész készletét, ahogy a szokása diktálta, de aztán gondolt egyet, és megkérdezte:
– Nincs még ebből a krumpliból? Kéne még vagy három kiló.
Az öregasszony meghökkent a kérésen. Ilyesmit még soha nem kérdezett tőle senki.
– Kocsival vagyok. Ha gondolja, elmehetünk érte – erősködött Tamás.
Közben maga sem értette, egyáltalán hogy jutott eszébe ilyesmi, de mivel nem volt tépelődő típus, belenyugodott, hogy ennek valamiért így kellett történnie. Besegítette az öregasszonyt az autójába, megmutatta neki, hogyan kell becsatolni a biztonsági övet, aztán vezetett, amerre a néni mondta.
A Csapókert külső részén, egy régi vályogháznál álltak meg. Az öregasszony bevezette Tamást a konyhába, leültette az asztalhoz, és a nagy hőségre való tekintettel megkínálta egy pohár hűs kútvízzel. Aztán kiment a kertbe, hogy felásson még három kilót a gubicsos krumplijából.
Tamás érdeklődve forgatta a fejét a vályogház konyhájában, ahol a szegénység mellett a makulátlan tisztaság volt az úr. Szemrevételezte az avítt bútorokat és a különös használati tárgyakat, amilyeneket azelőtt még sohasem látott. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, olyan csontig hatoló érzés, amelytől még sokáig nem tudott megszabadulni.
– Talán ennyi elég lesz – tért vissza a kertből az öregasszony, és a vödörből a krumplit egy ősrégi mérleg horganyzott serpenyőjébe öntötte.
Tamás korán elveszítette a szüleit. Mindig is a saját lábán kellett állnia, és megtanulta, hogy az életben semmit nem kapni ingyen. De miközben vasszorgalommal építette fel saját vállalkozását, azt is megtanulta, hogy nem lehet mindig csak kapni, adni is kell.
A következő hétvégén már úgy ment a piacra, hogy direkt kereste az öregasszonyt, Rózsi nénit. Megint megvette az összes portékáját, ám ezúttal nem kért repetát semmiből. És ez így ment jó pár héten keresztül.
Aztán egyszer nem volt ott Rózsi néni a piacon. Akik mellette árultak az asztalon, azt mondták, megbetegedett, leesett a lábáról. Tamás beült a kocsijába, és kihajtott a Csapókert sáros utcájába. Rózsi nénit ágyban fekve találta.
Az öregasszony szégyellte a magatehetetlenségét, és nem akart segítséget kérni, de azért jólesett neki, hogy Tamás elment a gyógyszertárba, és még Salvus vizet is hozott neki. Mást nem fogadott el tőle.
Amikor pár hónap után újra megismétlődött az eset, és Rózsi néni ismét beteg lett, Tamás már nem kérdezett előre semmit. Eleve úgy állított be az aprócska vályogházba, hogy vitt savanyú káposztát, citromot, cukrot, kenyeret, házikolbászt, kamillateát, háztartási kekszet, papírzsebkendőt, meg amit még hirtelenjében összeválogatott a piac melletti szupermarket polcairól.
Rózsi néni először tiltakozott, de aztán látta, hogy ez hatástalan, meg amúgy is köhögőrohamot kapott, így hát felhagyott a méltatlankodással. Tamás még sokáig ült az ágya mellett, elmesélte neki, mi történt aznap a piacon, és közben egyfolytában azon gondolkodott, mi lehet az a különös fény az öregasszony szemében, amit mindjárt az első napon észrevett, és ami még most, a betegsége idején is olyan jellegzetes életörömet kölcsönöz Rózsi néni tekintetének.
Amikor legközelebb meglátogatta, már tudta, miféle tiltakozással fog találkozni, de nem foglalkoztatta a dolog. Felmérte, mekkora az öregasszony fridzsidere, és televásárolta minden jóval. Kolozsvári szalonnát, juhtúrót, frankfurti virslit és még fagylaltot is vitt Rózsi néninek, és ez volt az a nap, amikor igazán sokáig elbeszélgettek, és az öregasszony először mesélt a férjéről, aki postás volt, és egy nyugdíjfizetési napon, amikor a legtöbb pénz volt nála, két részeges lator leszúrta és kirabolta a külterületi kézbesítési ponton.
A tél végén újabb hidegfront jött, akkora hó esett Debrecenre, hogy Tamás alig bírt kihajtani a csapókerti kis utcába. Szokatlanul sok lábnyomot látott az öregasszony portája előtt. A szomszédok elmesélték, hogy Rózsi nénit elvitte a mentő, valószínűleg tüdőgyulladása van. Tamás azon nyomban felkereste a kórházat, de ott már csak azt sikerült megtudnia, hogy Rózsi néni meghalt.
Tamás úgy tudta, nincs élő rokona az öregasszonynak, ezért elintézte a temetését, még papot és kántort is fogadott. Aztán mondott egy pár szót a sírnál, Rózsi néni örökké vidám tekintetéről mesélt halkan és törődötten, szinte csak magának, utána pedig dobott egy pár göröngyöt a földbe eresztett koporsóra.
Néhány héttel később hivatalos levelet kapott, amelyben hagyatéki tárgyalásra hívták. Megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy Rózsi néninek él egy unokája, bizonyos Frici, aki furcsa orrkarikával jelent meg a hivatalos aktuson, egyenesen Budapestről. Mint kiderült, Frigyes nem vette jó néven, hogy az öregasszony Tamásra hagyta a vályogházát a hozzá tartozó telekkel.
– Ilyet soha nem tett volna önszántából Rózsika néni – közölte Frici ügyvédje.
– Rózsi néni – pontosított Tamás. – Rózsi néninek hívták, senki sem szólította Rózsikának, mert azt nem szerette.
Ez volt az utolsó, amit Tamás mondott a tárgyaláson, mert az ügyvéd utána olyan dolgokat kezdett pedzegetni, amiktől a hideg futkosott a hátán. Ha nem lett volna fültanúja az egésznek, maga sem hitte volna el, hogy ilyesmi létezhet. A rég nem látott unoka ügyvédje arra tett ocsmány utalásokat, hogy minden kétséget kizáróan anyagias és „megmagyarázhatatlanul bizalmas” kapcsolat szövődhetett az elhunyt és Tamás között, más magyarázat nincs arra, hogy utóbbi gyakran kereste fel titokban az idős hölgyet, nagy összegű bevásárlásokkal kenyerezte le, majd rávette, hogy hagyja rá az ingatlanát.
Tamás kirohant a folyosóra, mert úgy érezte, odabent nem kap levegőt. Aztán elkapta a nyikhaj Fricit az ajtóban, amikor véget ért a tárgyalás, és a falnak nyomva azt sziszegte az arcába:
– Nem kell tőle semmi, a tiéd lehet minden. Ha akarod, veszek neked még egy olyan házat a környéken. De mondd csak, miért nem akkor voltál ilyen együttérző, amikor még élt?
Az orrkarikát viselő fiatalember tenyérbemászó vigyorral tűrte a vegzatúrát, aztán rekedtes hangon kijelentette:
– Nekem te ne tegyél szívességet. Majd a bíróság eldönti, hogy kit illet a vagyon.
Tamás kezdte érteni, miért nem mesélt soha Rózsi néni a még élő rokonairól. És aztán persze a hagyatéki ügy is megnyugtatóan rendeződött, Frigyesé lett minden, aki hamar túladott a telken meg a vályogházon.
Egy szép májusi délelőttön érkezett meg Frici számlájára a pénz. Az orrkarikás fiatalember bement érte a bankjába, és készpénzben kérte az egész összeget. Kis kézitáskába helyezte a bankjegykötegeket, és elindult vele a körúton.
Már soha nem tudhatjuk meg, mi lett volna a terve a könnyen jött pénzzel a derék Frigyesnek. A Bajcsy-Zsilinszky út egyik kereszteződésében olyan figyelmetlenül lépett le a járdáról, hogy egy tejszállító teherautó, amelyik nagyon szerette volna elérni a zöldet, elcsapta.
Frici felkenődött a szélvédőre, aztán meg az aszfaltra, és miután a teherautó még át is hajtott rajta, a leglaikusabb szemtanú is úgy értékelte, hogy itt már fölösleges mentőt hívni. Különben is, minden környékbeli járókelő azzal volt elfoglalva, hogy a szerteszét szállongó bankjegyekből minél többet begyűjtsön magának.
Tamás vegyes érzelmekkel olvasta a hírt az újságban. Mindig is hitt a Gondviselésben, de úgy érezte, ez már olyan horderejű dolog, amit feltétlenül meg kell beszélnie Rózsi nénivel. Kihajtott hát a temetőbe, de előtte még útba ejtette a piacot, és vett pár girbegurba répát. Meg persze egy csokor virágot Rózsi néni sírjára.