Nyaralásból indultak hazafelé. Kipihent volt és jókedvű. A Tisza-parton töltött napok kisimították az idegeit. Úgy érezte, kellően feltöltődött, és ha nem is repesve, de felkészülten várja az ősz kihívásait.
Betessékelte a két gyereket az autó hátsó ülésére, aztán megvárta, hogy becsatolják a biztonsági öveket. Tudta ugyan, hogy az ő vigyázó felügyelete nélkül is megtennék, de szeretett biztosra menni. Egy édesanya számára semmi sem fontosabb, mint a gyermekei élete.
Egy utolsó pillantás a kocsi csomagtartójára. Mindent bepakoltunk. Egy utolsó pillantás a nyaralóra, mielőtt bezárjuk az ajtót, aztán a kaput. Jó volt itt, jövőre is jövünk.
Az út ismerős volt, számtalanszor megtette már. Néhány kanyar után kiért a főúthoz. A kereszteződésnél stop-tábla. Lefékezett. Föltette a napszemüvegét. Elvégre nyugatra tartanak majd, a főváros felé, és lassan itt az alkony.
Mire lemegy a nap, már otthon lesznek. Minden szép volt, de azért jó lesz újra mindenkinek a saját ágyában aludni. Jó lesz újra a régi barátokkal, és ha a gyerekek most még nem is így gondolják, jó lesz újra az iskolában.
Az út két sávját elválasztó fehér terelővonalak monoton ritmusban kúsztak a kocsi alá… és akkor történt valami.
Azóta sem képes magának megmagyarázni. Idegen volt mindentől, amit addig a térről és az időről tudott. Mindentől, amit valaha is tanítottak neki az iskolában. De még attól a rengeteg tapasztalattól is idegen volt, amit addigi élete során összegyűjtött.
Nem volt tér és nem volt idő. Egyszer csak egy szarvast látott. De csak a képzeletében. Vagy legalábbis abban a valamiben, amit addig a pillanatig a képzeletének hitt.
Az idő pedig aztán végképp kizökkent. Pislogni sem volt ideje, mégis minden jelenet lejátszódott a fejében egyszerre. Az úton átszaladni akaró szarvassal való ütközés, az árokba csúszás, az autó fejre állása, aztán a mentők megérkezése, a furcsa egyenruhában lévő emberek, akik a gyerekeit próbálják kiszabadítani a roncsból. A gyerekeit, akik lehunyt szemmel, magatehetetlenül tűrik mindezt, és nem lélegeznek…
Azonnal satuféket nyomott. A kislány meg is ijedt hátul, riadtan kiáltotta:
– Anya, mi történt???
Állóra fékezte az autót, és csak utána bírt válaszolni:
– Nem tudom, kicsim.
Egy lélek sem volt a környéken. Mögöttük sem jött senki, szemből sem közeledett másik autó, legalábbis azon a kis szakaszon, amelyet még a kanyarig be lehetett látni.
Nagyon lassan indult el újra. A szíve a torkában dobogott. És ahogy végtelenül lassú tempóban bevette a kanyart, az úton egyszer csak átszökellt egy szarvas.