Akár szerethettem is volna. Ahogy visszaemlékszem, jó néhány közös vonásunk volt. Ő is a legkisebb lány volt a családban, és két nővére volt, mint nekem. Ő is jó tanuló volt. Ő sem késett soha a házi feladatokkal, és nem másolt soha, senkiéről. Stréber volt, mint én. Meg jó kislány. Őt mégis mindenki utálta, engem meg szerettek.
Nem tudom, hogy miért pont ma jutott eszembe. Már majdnem negyven év telt el az érettségink óta. Ez alatt a négy évtized alatt talán egyszer sem gondoltam rá. Már a nevére sem emlékszem. A keresztnevére sem.
Azt hiszem, Baranyi Jutka találta ki, hogy büdös. A harmadik év végén lehetett. Elkezdte a háta mögött szagolgatni a nagyszünetben, és mindenféle pofákat vágott hozzá. Irtó vicces volt.
Ő persze hátrafordult, mert megsejtette, hogy valami hülyéskedés folyik mögötte, de mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Talán így kezdődött, azt hiszem. És aztán, alig pár nappal később egyszer csak elszabadultak az indulatok, és nem volt senki, aki gátat szabhatott volna az eseményeknek.
Tornaórán, az öltözőben már nagyban ment az alázása. Nem volt titok, hogy Büdöskének hívjuk, hiszen akkor már nemcsak a háta mögött neveztük így, hanem egészen nyíltan is. És egy tornaóra utáni öltözőben azért nem olyan nehéz rossz szagokat felfedezni, bárki körül.
„Biztos megjött neki” – mondta valamelyikünk, persze jó hangosan, hogy a címzett is meghallja. „Még jó, hogy menstruál, hát ki ejtené ezt teherbe?” – tromfolt rá egy másik nagyhangú. Ma már képtelen vagyok felfogni, hogy mitől lehetett ez akkora duma, hiszen az osztálynak legfeljebb talán a fele nem volt szűz. De persze, aki még igen, az is igyekezett úgy viselkedni, mintha már rég túl lenne mindenen.
Nem emlékszem, hogy valaha is lázadt volna a kitaszítottsága ellen. Csendesen és megadóan nyugodott bele mindenbe. Nem panaszkodott, nem árulkodott. Mi meg persze ettől vérszemet kaptunk. Még jó, hogy jött a nyári szünet.
Ősszel mégis folytatódott minden. Akkor már a legnagyobb téma az lett, hogy volt-e ennek egyáltalán valaha pasija. Ez odáig fajult, hogy amikor jött a mezőgazdasági munka, jelesül az almaszedés, akkor már mindenki rá volt állva, hogy ezt a nyomorultat valahogy meg kellene szívatnunk.
Nem tudom, ki találta ki, de egyszer csak eldöntött tény volt, hogy az egyik fasor végén, a jó nyírségi homokon formázunk neki egy férfit. Egy homokembert, amelyik a földön fekszik. Délben persze, amikor az osztályfőnök meg az állami gazdaság felügyelője is ebédel.
Úgy rémlik, hogy én a jobb combját ástam körül annak a hülye homokembernek. Az arcát egész biztosan Tolnai Andi formázta meg, aki a képzőművészetiről került át hozzánk harmadikban. Nagyon élethű lett a pofa. És már ettől is előre röhögtünk.
„Feküdj mellé, ott az urad!” – „Mit játszod meg magad? Ettől jobbat úgyse kapsz soha életedben!” – Ilyen és ehhez hasonló beszólások kíséretében lökdöstük oda a homokemberhez. A durvábbakra meg vissza sem szeretnék emlékezni.
Én is röhögtem, tudom, tisztán előttem van most már a kép. Röhögtem és élveztem. Azzal a gyomortáji izgalommal, azzal a falkagyűlölettel és undok kárörömmel, amelynek az az egyetlen előnye, hogy nem te vagy a célkeresztben. Te a falka tagja vagy.
Tisztán emlékszem, ahogy semmit ki nem fejező lárvaarccal odafeküdt a homokember mellé. Csakhogy nekünk ez nem volt elég. Ráparancsoltunk, hogy csókolja is meg az „urát”. De úgy igazából! „Ha nem lesz homokos a nyelved, akkor véres lesz!” – fenyegetőzött Nárai Teri, és a nyomaték kedvéért a jobb öklével a bal tenyerét ütögette, ritmikusan, mint ahogy tornaórán Kassai tanárnő szokott csattogni a pálcájával.
Mindez ma délelőtt jutott eszembe, negyven év után, amikor a szőlő mellett térdeltem, hogy betakarjam a töveket. Dúrtam a homokot, és egyszer csak megláttam az Ő arcát, koszosan és szutykosan, ahogy a nyelvét is kinyújtja, csak hogy megfelelhessen nekünk, csak hogy elengedjük, és ne bántsuk tovább.
Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy a férjem alig tudott bevinni a házba. Üvöltöttem és kapálóztam, és minél inkább vergődtem, annál élesebben láttam az Ő szelíd és mindenbe belenyugvó arcát, a törékeny alakját és a száját, amire vastagon rátapadt a homok.
Remélem, van Isten, hogy legyen, aki megbocsásson nekem.