Élt egyszer egy újságárus, Robi bácsi. Mindenki gyűlölte őt. És ez alól maga Robi bácsi sem volt kivétel. Ő is gyűlölte önmagát.
Amikor elveszítette a feleségét, valójában még fiatal ember volt. Negyvenkét éves. Élete párja a műtőasztalon halt meg. Huszonegy évnyi házasság után. Robi bácsi onnantól kezdve nem imádkozott. Soha nem tudta megbocsátani Istennek, hogy ezt művelte vele.
Gyerekük nem volt, és az unalmasan lepergő évtizedek alatt az egyéb rokonok is kihaltak Robi bácsi mellől, de ez semmilyen módon nem érintette meg Robi bácsit, hiszen úgysem tartotta a kapcsolatot senkivel. Gyűlölt mindenkit.
Egyedül maradt, mint az ujjam, de ez azért volt praktikus, mert így pont elfért a kis fülkében, ahol az újságot árulta.
A felesége halála után még harminc éven át árulta az utca népének az újságot Robi bácsi. És mindenkit gyűlölt. A kutyáját sétáltató Arankát éppúgy, mint azt a hülye postást. Vagy a kelttészta képű házmestert, meg az irdatlanul nagy valagú közös képviselőt. És persze az utcaseprőt is, de az dologtalan, és pont az ő újságárus pavilonja mellett nem söpör rendesen. A mindig vidám tejesembert meg aztán nagyon rühellte, főleg a fütyörészései miatt. Ugyanígy volt a fiatal diáklánnyal, aki rendszerint szórólapokat és reklámújságokat kézbesített a környéken.
Borravalót egy idő után senkitől nem kapott, és már el sem fogadta volna. Megkeseredett emberként kuporgott naphosszat az aprócska ablakú fülkében, és tömény megvetéssel bámulta az utca forgatagát.
A kisteherautó sofőrje észlelte, hogy baj van, mert hiába forgatta a volánt, a kormánymű ijesztő recsegésekkel válaszolt, a jármű pedig nem akart többé arra menni, amerre a vezető szerette volna, hanem egyszerűen letarolta a sarkon álló újságos pavilont. Meglehetősen nagy sebességgel.
A szemtanúk szerint Robi bácsi kirepült a fülkéből, és aztán elterült az aszfalton.
Amikor Robi bácsi legközelebb eszméletére tért, egy kórházi folyosón tolták valahová. De egy pillanatig azt hitte, hogy a jól megszokott fülkéjében van, nyugalomban és békében. Mert csupa ismerős arcot látott.
Sorban álltak az emberek. A kutyáját sétáltató Aranka éppúgy, mint az a hülye postás. Vagy a kelttészta képű házmester, meg az irdatlanul nagy valagú közös képviselő. És persze az utcaseprő is, meg a mindig vidám tejesember. És ott volt a fiatal diáklány is, aki rendszerint szórólapokat és reklámújságokat kézbesített a környéken. Mindannyian véradásra várakoztak, mert megtudták, hogy az újságárus bácsit komoly baleset érte, és a műtétjének elvégzéséhez vérre van szükség.
Robi bácsi meghalt. A műtőasztalon, mint harminc évvel korábban az imádott felesége. Nem élhette túl a balesetet, hiába volt a legodaadóbb orvosi beavatkozás. De mielőtt eltávozott a rút árnyékvilágból, még az eszébe villant, hogy a gyűlölet soha nem vezethet semmi jóra, a szeretet viszont mindig türelmesen várakozik az emberre, még olyan irányból is, ahonnan soha nem képzelnénk az eljövetelét. És amikor az altatóorvos visszaszámolása nyomán lehunyta a szemét, megbékélt magában, az imádott feleségére gondolt, meg arra a sok remek emberre, akik mind eljöttek, hogy segítsenek neki.