Mélység

A kisfiú lesétált a folyópartra. Egy darabig fásult arccal bámulta a szélesen hömpölygő folyamot, aztán határozott léptekkel belegyalogolt a vízbe. Sem a cipőjét nem vette le, sem a ruháit. És úszni sem tudott. Meg akart halni.

A víz kegyetlenül hidegnek bizonyult, de ez a kisfiút nem érdekelte. Még talán egy ironikus mosoly is átfutott az arcán. „Lehet, hogy hamarabb fogok kihűlni, mint megfulladni?” – tette fel magának a kérdést, de közben rendületlenül haladt tovább a folyómeder közepe felé.

Már a nyakáig ért a víz, amikor elkapta a sodrás. Megadta magát a sorsnak, nem kapálózott, nem ellenkezett, egyszerűen csak haladt az árral, elvégre azért jött, hogy véget vessen az életének. Gondolatban elbúcsúzott ettől a nyomorult, szánalmas, elviselhetetlen világtól, és szinte kíváncsian várta, vajon miféle élmény lesz meghalni.

Amikor kisvártatva elragadta a különös erő, az első pillanatban megesküdött volna rá, hogy egy örvény szippantotta be. Csakhogy ez a furcsa örvény nem lefelé húzta, hanem épp ellenkezőleg: kiemelte a vízből. Aztán pedig úgy hurcolta ki magával a partra, mintha a fizika törvényei nem is léteznének. A csuromvizes kisfiú úgy érezte, a sebesen rohanó folyam fölött lebeg a teste, és amikor oldalra pillantott, tornacipős lábakat látott szaporán lépdelni, csakhogy jó egy méterrel a víz fölött.

A partra érve a kisfiú kitörölte a vizet a szeméből, és alaposan megnézte magának a tornacipős illetőt. Csapzott haja itt-ott a szemébe lógott, deresedő szakálla majdhogynem szögletes keretbe foglalta markáns arcvonásait.

– Ki kérte magát, hogy megmentsen? – köpködte a vizet dühödten a kisfiú.

A furcsa alak egykedvűen válaszolt:
– Nem telik el úgy egyetlen perc sem ezen a világon, hogy valaki ne fohászkodna hozzám, bárcsak menteném meg.

A kisfiú végigsimított víztől csöpögő haján, és elképedve eszmélt rá, hogy akivel most a folyóparton ül, az nem más, mint maga az Isten. De még ennél is döbbenetesebb erővel hatott rá, hogy ez a felfedezés őt nem csodálattal vagy megilletődöttséggel tölti el, sokkal inkább haraggal.

– Mondhatom, nagyon büszke lehet magára, amiért ezt a nyomorult világot megteremtette – szólt metsző gúnnyal a kisfiú. – Miért nem hagyta, hogy kiszálljak belőle végre? Rosszul mutatott volna egy újabb strigula a munkalapján?

A tornacipős alak lekuporodott a földre, végigjáratta a tekintetét a folyó túloldalán magasodó hegyoldalon, az ősz legpompásabb színeibe öltözött erdőkön, és csöndesen így felelt:
– Az elképzelhető világok legszebbikét és legjobbikát teremtettem meg nektek. Soha nem gondoltam volna, hogy minden létező módon elrontjátok, és nem tudtok majd benne élni.

A kisfiú maga sem tudta, hogy miért, de eme szavak hallatán egyszer csak elkezdett vacogni a foga. Amikor Isten ezt észrevette, gyorsan egymásra dobott néhány fadarabot, és mire ezzel végzett, a tűz magától lobbant fel, máris jó meleget sugározva. A kisfiú ruhái szinte egy szempillantás alatt megszáradtak.

Isten ekkor mélyen a kisfiú szemébe nézett, és megkérdezte:
– Miért akartad elhagyni ezt a világot?

– Ha te vagy az Isten, akkor neked kéne ezt a legjobban tudnod – felelte dacosan a kisfiú, észre sem véve, hogy minden átmenet nélkül tegezésre váltott.

– Tőled szeretném hallani – szólt csöndesen az Isten.

A kisfiú még mindig dühösen és vádlón sorolta:
– Akik engem csúfolnak, kiközösítenek és minden módon bántanak, talán nem a szemed láttára teszik?

– Mindez valóban nehéz lehet – ismerte el az Isten –, de még ez sem ok arra, hogy eldobd magadtól az életet. Mert mi lesz azokkal, akiknek szükségük van rád? Erre nem gondoltál?

– Ugyan kinek lenne szüksége rám?

– Az édesanyádnak. A családodnak. A szeretteidnek.

– Ez csak néhány ember.

Isten rosszallóan pillantott a kisfiúra:
– Ha egyedül az édesanyádat mondtam volna, már az is elég kellene, hogy legyen. – Aztán nekitámasztotta a hátát egy terebélyes fának, és így folytatta: – De ha ennyire a mennyiség rabja vagy, akkor mondok neked mást is. Nemcsak azoknak az embereknek hiányoznál, akik már most is ismernek és szeretnek téged, hanem azoknak is, akik majd csak a jövőben fognak megismerni és megszeretni, pusztán azért, mert hallgatni fogják a verseidet.

– Nem is tudok verset írni – vetette közbe csodálkozva a kisfiú.

– Dehogynem tudsz. Csak még nem próbáltad – jelentette ki Isten ellentmondást nem tűrő hangon. – El ne magyarázd nekem, hogy nem tudsz verset írni, amikor én magam ruháztalak fel ezzel a tehetséggel!

A kisfiú most már leplezetlenül gunyoros arckifejezéssel kérdezte:
– Szóval ez volna a nagy terv velem? Hogy legyek költő? És akkor majd minden rendbe jön? Akkor majd tisztelni és szeretni fognak azok, akik ma csúfolnak és kiközösítenek?… Mondd, te Isten! Az megvan neked, hogy ebben a világban manapság nincs túl nagy respektje a költőknek?

A tornacipős egy pillanatra sem hagyta magát kizökkenteni, még mindig derűs optimizmussal szemlélte a túlparti hegyeket és a színpompás erdőket:

– Nemcsak egyféleképpen lehet költő az ember napjainkban – mutatott rá. –  Lehetsz például dalnok is, aki megénekli a mondanivalóját, és úgy juttatja el rímelő sorait a közönségéhez. Azokhoz az emberekhez, akiket pontosan az érdekel, amit te közölni szeretnél velük.

– Hát persze… – dünnyögte nem túl nagy meggyőződéssel a kisfiú, de aztán maga is elcsodálkozott, hogy mintha kezdene felszívódni a lelkében a kishitűség. És ehhez semmi másra nem volt szükség, csak arra, hogy Isten mélyen a szemébe nézzen. – Komolyan mondod, hogy lesznek emberek, akiket érdekelnek a dalaim? – kérdezte reménykedve a kisfiú.

– Miért ne mondanám komolyan? – kérdezett vissza Isten, miközben letépett egy fiatal hajtást az egyik földre hajló faágról, és beleszúrta a földbe. – Netán azt gondolod, hogy te vagy az egyetlen, akit csúfolnak és kiközösítenek? Nekem aztán elhiheted, hogy túl sok ember él a Földön, akit ugyanúgy bántanak a többiek, mint téged. És ezeket az embereket nagyon is érdekelni fogják a gondolataid. Mert hiteles leszel a szemükben. Tudni fogják, hogy ugyanazokat a dolgokat élted át, amiket ők is, és minden sorodból érezni fogják, hogy tudod, miről beszélsz. Éppen ezért fog számukra vigaszt és megerősítést nyújtani az összes üzeneted. Időről időre fel fogod tölteni a tartalékaikat. Belőled merítenek majd erőt a túléléshez. Meg fogod menteni a lelküket.

A kisfiú meglepve tapasztalta, hogy most már olyannyira érdekli ez a terv, hogy szinte nem is jár más a fejében. Egyvalamit kivéve, de arra rögtön és minden feszélyezettség nélkül rákérdezett:
– Miért vagy tornacipőben?

Isten elmosolyodott:
– Ismersz kényelmesebb viseletet ezen a világon?

– Nem – csóválta meg a fejét a kisfiú.

– Na látod. Hát ha egyszer ez a legkényelmesebb viselet, akkor vajon az Isten miért lenne olyan ostoba, hogy ne tornacipőben jöjjön le a Földre, ha valami fontos dolga van itt?

A kisfiú logikusnak találta a választ, de igazából már nem is ez a téma érdekelte, sokkal inkább megragadta a figyelmét annak a hajtásnak a sorsa, amelyet Isten az imént tűzött le a földbe. Az ágacska ugyanis hihetetlenül gyors növekedésnek indult, és bár először úgy lehetett sejteni, hogy egy újabb fa lesz belőle, végül nem ez történt. A sebesen vastagodó fatörzs közepén megjelent egy kerek nyílás, a göcsörtösnek induló felületek egyre simábbak lettek, mígnem lassacskán az egész alkotmány a leghatározottabban gitár formát öltött.

– Hát ezt nem hiszem el… – ámuldozott a kisfiú.

– Pedig a hit nagyon fontos ám – szólt csöndesen az Isten. – És én most azt kérem tőled, hogy elsősorban ne is bennem higgy. Ha hiszel magadban, ha hiszel abban, hogy nem véletlenül születtél erre a világra, mert küldetésed van itt, és fontos vagy más emberek számára is, akkor nekem már igazán nincs mit kérnem tőled. Akkor te már hozzáteszed a tervhez a magadét.

A kisfiú megbűvölve nyújtotta előre a kezét, és előbb csak óvatosan, aztán viszont már határozott mozdulattal ragadta meg a gitár nyakát. Magához húzta a míves hangszert, végigsimította, dajkálgatta egy kicsit, és közben máris úgy érezte, mintha kész dallamok és rímelő verssorok járnának a fejében.

Észre sem vette, hogy mikor tűnt el mellőle a tornacipős. Néhány pillanatig értetlenül forgatta a fejét, hol a fák között futó néptelen ösvényeket, hol meg az elhamvadó tüzet szemlélve, de aztán valami angyali nyugalom szállta meg, és végigjáratta a tekintetét a folyó túloldalán magasodó hegyoldalon, no meg az ősz legpompásabb színeibe öltözött erdőkön.