Ennek a szerencsés fordulatnak köszönhetően óriási esélyünk nyílt arra, hogy megértessük a japánokkal: a második világháborúnak már évek óta vége van. Kutatomuki főhadnagyot máris sikerült meggyőzni, hiszen nem feltételezte rég nem látott fivéréről, hogy ilyen nagy jelentőségű ügyben ostoba viccelődésre ragadtatná magát. Tockostad nyomban hozzá is fogott egy békeküldöttség összeállításához, amelyben a Kutatomuki fivérek mellett helyet kapott Jack Pot és Zoran Gutanovics is, akik a biztonság kedvéért természetesen magukhoz vették töltött fegyvereiket.
Hayba kapitány szintén jelezte, hogy mint a Krepáli Köztársaság törvényes képviselője a parlamenterekkel akar tartani, majd jelentőségteljesen hozzátette, hogy lemegy a faluba is, mert meg kívánja akadályozni, hogy zavargás törjön ki a lakosság körében, és esetleg fosztogatásokra kerüljön sor. Ezzel mélyen egyetértettünk, hiszen borzasztó volt még rágondolni is, mi lenne, ha teszem azt a khlumpai atyafiak elkezdenék egymástól lopkodni a fapapucsokat, vagy például arra vetemedne valaki, hogy lenyúlja Öm Leng biztosítási kötvényeit.
Alig indult útnak a küldöttség, Szenyor Leplez botorkált elő az épületből, jobbjában sötétzöld palackot szorongatva. Amikor találkozott a tekintetünk, elégedett rikoltás hagyta el a torkát, bal kezével pedig heves integetésbe kezdett:
– Gyere már, Lesbie komám, az isten áldjon meg, sehogy sem találom azt a borospincét. Csak ezt a nyomorult fél üveg konyakot leltem – panaszkodott bánatosan, aztán a félreértések elkerülése végett gyorsan meg is húzta az üveget, nehogy abban a tévhitben ringassa magát valaki, hogy teszem azt, petróleum van benne. Csak utána nézett szét maga körül, és miután tudatosult benne, hogy meglehetősen népes csapat vendégeskedik a kolostor udvarán, sértődött hangú szónoklatba fogott:
– Na mi az? Idefent kitört a farsang, nekem meg nem szól senki? Szép kis kollégák vagytok, mondhatom! – Azzal meghúzta az üveget, majd sorolni kezdte azokat a méltánytalanságokat, amiket az elmúlt napok során kellett elszenvednie: – Állandóan gyanúsítgattok, hogy lopom a whiskyt; nem engedtek benézni a Vidám Fiúkba; sőt, amikor a khlumpai srácok jönnek fel bulizni hozzánk, engem egyszerűen kifelejtetek a meghívottak névsorából! Ezt nevezem én kolligale…, kolleigál…, kollo…hukk…, szóval nem vagytok valami önzetlen cimborák, ez tény.
Tett néhány bizonytalan lépést előre, s miközben végigtekintett az alélt japánokon, durcás arccal, fitymáló hangon megjegyezte:
– Mennyi unalmas, egyforma jelmez… Hát, nem lehet mondani, hogy valami sziporkázóan színes fantáziátok lenne, srácok. Vagy talán a helyi jelmezkölcsönző tulajdonosa ilyen hihetetlenül ötletgazdag fickó?
Végszóra megbotlott az egyik földön heverő japán lábában, (ráadásul éppen egy olyanéban, akinek nemrég Ihajla Csuhajlova igen cudarul elbánt a bokaszalagjaival), de ez nem jutott el a tudatáig, csupán annyit érzékelt a dologból, hogy az illető egyszer csak keservesen felüvölt.
– Jól van na, meg ne bántódjatok már! Kicsit nagyképű voltam az előbb, de most bevallom nektek őszintén, hogy bizony nálunk, Spanyolországban is elő szokott fordulni ilyesmi. Egyszer például farsang idején elmentem a fiamért az óvodába. Tudjátok, hány kis gézengúz öltözött Zorrónak abban az évben? Tizenkettő! Úgy bizony! Épp egy tucat. Naná, hogy nem a sajátomat vittem haza! Hehehehe! Megjegyzem, kissé gyanús is volt nekem, hogy vajon miért húzatja magát egész úton az az átok kölyök, és miért nem hajlandó semmi áron abbahagyni a bömbölést? De egy szerencsés momentum révén fény derülhetett a titokra. Amikor kétórás sivalkodás után elfogyott a türelmem, és lekevertem egy aprócska pofont a gyereknek, leesett a fejéről a fekete álarc, így hát rájöhettem, hogy az a kissrác, aki órák óta olyan kétségbeesetten sír a fülembe, nem a saját fiam. Hihehöhöhö! – mesélte Capatos, szívből kacagva eme szórakoztató emléken.
Aztán alábbhagyott a jókedve, látva, hogy senki nem derül az elbeszélésén. Véreres szemei le-leragadtak, térdei egyre sűrűbben roggyantak meg, és mindezek nyomán komoly elhatározásra jutott:
– Na, én megyek, lefekszem. Úgy látom, ez a buli már amúgy is leszálló ágban van. – Azzal visszatántorgott az épületbe.
Nem sokkal azután, hogy Szenyor Leplez elvonult, hihetetlenül megélénkült az élet Khlumpa völgyében és a kolostor környékén. Hatalmas katonai helikopterek érkeztek, rajta megszámlálhatatlan krepáli katonával, továbbá olyan illusztris vendégekkel, mint a kajmánodui országos rendőrfőkapitány, Krepál Köztársaság honvédelmi államtitkára, a venezuelai belügyminiszter, a japán császár különmegbízottja, továbbá egy tucat ügynök Európa legkülönbözőbb titkosszolgálatai részéről. Közülük jómagam leginkább Titcon McLesh barátomnak örültem, aki láttomra széles mosollyal sietett felém, és megkönnyebbülve ölelte át a vállamat:
– De jó, hogy látlak, Lesbie-kém! Örülök, hogy épségben megúsztad ezt a küldetést.
– Hát, azt éppen nem mondanám – motyogtam, és McLesh túl régóta volt már titkosügynök ahhoz, hogy el ne kapja azt a sokatmondó pillantást, amelyet közben Csuhajlova felé lövelltem. Így hát kénytelen voltam elmesélni neki, micsoda szexuális inzultust kellett elszenvednem egy ellenséges nagyhatalom néprajzkutatói jelmezbe öltöztetett réme által.
Barátom jelentőségteljes mosollyal nyugtázta rövid elbeszélésemet:
– Furcsa az ízlésed mostanában, Lesbie… Na mindegy, ez a legteljesebb magánügyed. Ellenben mondd csak, tudsz egy helyet ebben a kalyibában, ahol négyszemközt beszélgethetnénk, és netalán még fűtés is van?
– A melegre nem vállalhatok garanciát, mert az elmúlt órában azzal voltunk elfoglalva, hogy a japánoknak fűtsünk be, de egy kimondottan forró és még kimondottabban pocsék kávéra meg tudlak hívni.
Azzal felvezettem Jack Pot szobájába, ahol üzembe helyeztem matematikus barátom spirituszfőzőjét. Egy hihetetlenül érdekes és tanulságos beszélgetés vette kezdetét közöttünk, amely sajnos nem teljesedhetett ki. McLesh ugyanis, amint fel-alá járkált a szobában, hogy a helikopteren elgémberedett tagjait átmozgassa, egyszer csak így szólt az ablakon kitekintve:
– Jobb lesz, ha csatlakozunk a többiekhez. Úgy látom, néhány illusztris személyiség megunta a dacolást a hideggel, és errefelé tartanak.