Haditervemnek megfelelően, az elkövetkezők során mi is egyre kevesebbszer, egyre kevesebbet és egyre kevesebb helyről tüzeltünk. Már nem adtunk le sorozatokat, csupán egyes lövésekkel operáltunk, és egy idő után már akkor sem lőttünk, amikor a japánok ki-kidugták a fejüket a fedezékük mögül, vagy amikor még ennél is jelentősebb hadmozdulatokra ragadtatták magukat. Márpedig ilyesmi egyre sűrűbben fordult elő, ám mivel sehogyan sem reagáltunk rá, az ellenségben azt a benyomást keltettük, hogy nekünk is elfogyott a muníciónk.
Mindennek elég hamar megmutatkozott a következménye. A japánok egyik szakasza megindult a kolostor felé, először lassan, óvatosan, később pedig egyre bátrabban és határozottabban, mivel a részünkről semmiféle ellenlépés nem volt felfedezhető.
Mi persze elégedetten figyeltük a lőréseken keresztül, hogy minden a terv szerint halad. Aztán, amikor vagy háromtucatnyi harcos átdobta magát a kerítésen, Tockostad parancsára az erre kijelölt különítmény, név szerint Jacques Citokceau, Puja Balganaiva és Kukkole Menjeninnen tüzet nyitottak, aminek hatására a már útban lévő következő szakasz tagjai fejveszetten menekültek vissza a fedezékük mögé.
A csapdánkba besétáló, sőt beugráló japánok mérhetetlen csalódással vették tudomásul, hogy átverés áldozatai lettek. Zavartan pislogtak egymásra a kerítés tövében, de nem volt sok idejük a töprengésre, mert ekkor Hayba kapitány, a Krepáli Köztársaság törvényes képviselője elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye az események irányítását. Megigazította derékszíját, és odaszólt Kutatomukinak:
– Miszter Hanuka jönik énvelemmel, odatolmácsolja nekik a számukra parancs of letataroztatási. – Azzal kihúzta magát, és megindult az ellenség felé, persze egyedül, hiszen a japán vallástörténész egy árva szót sem értett a közlendőjéből. Derék közlekedési rendőrünk azonban nem vette észre, hogy egymaga indult bevetésre. Széles terpeszben megállt a japánok előtt, előhúzta büntetőcédula-tömbjét, és magabiztos szónoklatba kezdett:
– Ti vétettétek a kihágások ellene foganatosítva a következő paragrafust: háborítás of csend, parkolási rend hágása jakokkal, okozása a dugónak of közlekedési. Ezért szabom ki rátok a fejenkénti részetekre büntetés 2000 rúpia, továbbá veszlek jakotokkal együtt nyájatok mind őrizetbe, miatta a háborús bűncselekmény alapos gyanújának. Hallgatózni jogotokban állja, de ha mondjátok valamit, ami bármi, az lesz fel majd használva a bíróság előtte által ellenetek gyanánt. Továbbá van jogotok fogadni egy ügyvéddel, de ha ennek ellenére nem, akkor…
Nem derülhetett rá fény, milyen lehetőséget biztosít a krepáli jogrend azok számára, akiknek egy túlbuzgó közlekedési rendőr bírságolási kampányának köszönhetően nem marad pénze ügyvédre, mert ekkor a japánok megunták az unalmas előterjesztést, és rávetették magukat a szónokló közegre. De semmi esélyük nem volt arra, hogy megszerezzék Hayba kapitány szolgálati fegyverét, mert ekkor természetesen mi is a tettek mezejére léptünk.
Stramm Tockostad a tőle elvárható klasszis módon dobta be magát a küzdelembe. Első ellenfelét egy szemvillanás alatt földre pofozta, aztán megragadta az alélt katona lábait, és kalapácsvető módjára pörögni kezdett vele, ezáltal saját bajtársával tarolva le vagy egy tucatnyi japánt.
Csuhajlova bebizonyította, hogy rendkívül nagy hasznát veheti az ember, ha megfelelő nyitottsággal közelít más népek kultúrája felé. A délelőtt folyamán a Vidám Fiúkban Ihajlának ugyebár módjában állt elsajátítani a helyi néptánc néhány egyszerűbb lépését, és talán maga sem gondolta volna, hogy ennek ilyen hamar meglesz a gyümölcse. Hogy a derék néprajzkutató útjába kerülő japánok mit gondoltak erről, az pontosan leolvasható volt döbbent arcukról, amellyel a termetes orosz matróna ugrabugrálására reagáltak. Ihajla ezeket a pillanatnyi megingásokat használta ki, mégpedig akképpen, hogy testtömegének minden grammját latba vetve rátiport a szájukat tátó japánok lábfejére, aztán nemes egyszerűséggel hanyatt lökte őket, mire az illetők rendre kifordult bokával, fájdalmasan nyüszítve maradtak a küzdőtéren.
Miapanasz Ragtapasz nagy súlyt fektetett rá, hogy verekedés közben válogatott szitkokat szórjon az ellenfele fejére, és bár feltehetően tisztában volt vele, hogy a japán egyetlen szavát sem érti, a dolognak mégis megvolt az a haszna, hogy a saját harci kedvét folyamatosan magas szinten tartotta.
– Megnyúzlak, te kis patkány! Kiheréllek, te büdös görény! Eltaposlak, te rohadt kis csótány! – rikoltozta bőszen, és bár nyilvánvalóan nem sikerült megoldania a vele szemben hadakozó élőlény osztályba sorolását, egy jól kivitelezett balhorogja nyomán ellenfele elterült a hóban.
Ekkor egy másik fickóval találta szemben magát, aki habzó szájjal penderült elé, vadul csattogtatta a fogát, és ezenközben ráadásul még kaffogó hangokat is hallatott. Olyan benyomást keltett a szemlélőben, mintha az lenne a leghőbb vágya, hogy megharaphassa a görögöt.
– Mi van, öcsi? – érdeklődött dr. Ragtapasz. – Meg vagy veszve? Na várj, mindjárt beoltalak! – Azzal hirtelen gyomorszájon rúgta a habzó szájú japánt, s ezen újszerű eljárása a veszettség gyógyításában fényesen bevált. A fickó haladéktalanul beszüntette a kaffogást meg a fogcsattogtatást, és a további tevékenysége abban merült ki, hogy a hasára szorított kezekkel fetrengett a hóban.
Zoran Gutanovics módfelett sajátos harcmodort alkalmazott. Amikor kinézett magának egy ellenfelet, rövid dulakodás után befogta az illető nyakát a hóna alá, aztán megindult vele a kolostor felé, s közben még ahhoz is volt kedve, hogy vidáman dúdoljon neki:
– Kedves, elviszlek oda, hol a sisakod majd a falra tapad, az öklöm meg ráncosra gyűri a fejed s az arcodat…
Aztán, amikor odaért az épülethez, nemes egyszerűséggel a falhoz csapdosta a delikvens fejét, amíg az el nem vesztette az eszméletét. Úgy festett, mint egy kőműves, aki nemrég azt a tanácsot olvasta valamely építőipari szaklapban, hogy a külső vakolat leverésére a legalkalmasabb eszköz a japán katona koponyája. A művelet végén, mielőtt magára hagyta volna alélt áldozatát, kajánul megjegyezte:
– Elég gyönge a fejed, haver. Biztos nem a fakopáncstól származol.
Utólag már nem könnyű megítélni, vajon a derék meteorológusnő, Zima Frigorjeva hozzáállásában mekkora szerepe volt annak, hogy az ellenséges katonai alakulat minden tagja – értelemszerűen – hímnemű volt. Mindenesetre az elvakult feminista három dologgal felvértezve vetette bele magát a küzdelembe: féktelen gyűlölettel, határtalan elszántsággal és egy jókora lécdarabbal. Ez utóbbival ütlegelte ellenfeleit, válogatás nélkül mindenféle testtájukon, ahol csak érte őket. Csupán egy olyan testrész akadt, amelyet a világért sem felejtett volna ki: az ágyék.
Talán Phil O’Dendronnak jutott a legártalmatlanabb ellenfél. A japán átlaghoz képest is alacsonynak mondható katona megszeppent arcáról jól leolvasható volt, hogy tökéletesen elege van a harcból, és szeretne már minél hamarabb túlesni ezen az egészen, hogy hadifogolyként napi háromszori étkeztetésben részesülhessen. Ez a körülmény azonban csöppet sem szegte kedvét az ír hazafinak, ő pontosan olyan hozzáállást tanúsított, mintha, teszem azt, az oszakai bokszbajnokkal kellene ökölpárbajt vívnia:
– Na mi van, tökmag? Szétrúgjam a mogyoródat? Leüssem a dinnye fejedet? Betörjem a krumpli orrodat? – érdeklődött szívélyesen, de mivel a delikvens habozott választani az előterjesztett alternatívák közül, a derék botanikus kérdőből felkiáltó módra váltott át:
– Lemorzsollak, mint a tengerit! Megegyellek, mint a répát! Már úgy értem, felszántom veled az udvart! – fogadkozott elszántan, de mindez csak furfangos hadicselnek bizonyult, mert Phil O’Dendron úgy viselkedett, mint egy tisztességtelen földművelésügyi miniszter. Felvázolt mezőgazdasági programjának egyetlen pontját sem valósította meg, hanem puritán egyszerűséggel balról pofon csapta a megszeppent japánt, aztán, nem hazudtolva meg önmagát, ugyanezt megismételte jobbról is. Ökölvívásra csak igen csekély mértékben emlékeztető mozdulatai láttán ugyan a legelfogultabb sportriporter is óvakodott volna a cséphadaróval kapcsolatos hasonlatokat említeni, mindenesetre az apró termetű katona kapva kapott az alkalmon: elterült a földön, behunyta a szemét, és láthatóan nem szándékozott megmozdulni az elkövetkező időszakban.
Jack Pot is hű maradt matematikusi mivoltához. Olyan egyeneseket ütött, amelyek nem a végtelenben találkoztak, hanem az ellenfél állának mértani közepén. Csak egyvalaki akadt, aki még nála is elegánsabban küzdött, briliáns horogütésekkel, zseniális testcselekkel, piramidális csípődobásokkal kényszerítve térdre ellenfeleit, de nem tartanám etikusnak, ha fölfedném az illető kilétét.
A legkülönösebb közjátékot azonban kétségtelenül Kutatomuki produkálta. Neki, mint az várható volt, nemcsak nyelvi nehézségei nem voltak, hanem fizikaiak sem. Tekintélyt parancsoló karatetudásának köszönhetően hosszú ideig mindenféle különösebb megerőltetés nélkül aprította ellenfeleit. A csata vége felé azonban az addig kegyelmet nem ismerő harcos szokatlanul könyörületesnek bizonyult. Már az is furcsa volt, hogy hoszszas beszélgetésbe elegyedett az egyik katonával, azt azonban már teljes döbbenettel figyeltük, amint lelkes kurjantásoktól kísérve szenvedélyesen összeölelkeztek.
Amikor észrevették, hogy mindenki őket nézi, lelkesen magyarázni kezdtek valamiről, majd várták a hatást, de hiába. Ha nem vágtak volna egymás szavába, akkor sem értettünk volna egy mukkot sem a karattyolásukból. Tockostad szokás szerint a francia nyelvészt hívta segítségül:
– Jöjjék má, Citokceau úr, oszt fordíccsa mán le, mit hablatyol ez a két sárgarépa, mer egy büdös szót se értünk belüle!
Kutatomuki közben élénken mutogatni kezdte a tiszt zubbonyának zsebe fölé hímzett japán feliratot, amely minden bizonnyal a katona nevét és rendfokozatát jelölte.
– Nekem oszt mutogathassa aztat a irkafirkát! – legyintett a norvég. – A nyócéves lyányom írását nem birom kiolvasni, nemhogy egy ilyen jappán krikszkrakszot!
– Hadibaka Kutatomuki! Rokono maszaki! – magyarázta továbbra is óriási lelkesedéssel, és már alig vártuk, hogy Jacques Citokceau föllebbentse a fátylat a rejtélyről.
– Nos, hölgyeim és uraim – kezdte a francia nyelvész, miután meghallgatta a két izgatott férfi beszámolóját –, ez az úr itt nem más, mint Hadibaka Kutatomuki főhadnagy, a deszantos század parancsnokhelyettese, mellesleg japán barátunk fivére, akiről a családnak a világháború kitörése óta semmiféle híre nem volt.