A spanyolt a padlón fekve találtam. Magam is a földre ereszkedtem, úgy kúsztam be mellé, nehogy egy kóbor lövedék elrontsa a napomat. Ezt a gesztust láthatóan nagyra értékelte, mert amint felfedezte a jelenlétemet, lelkesen rám mászott, jobbról-balról arcon csókolt, és minden jót kívánt nekem az elkövetkező esztendőre.
– Hagyja már abba ezt a marháskodást! Mit búékozik itt a nyár kellős közepén? – fejtettem le a nyakamról a karjait.
– Miről beszélsz már megint, Lesbie komám? Itt fagyoskodunk a hó és a jég fogságában, és akkor te a nyarat emlegeted? Miféle újabb átverést eszeltél ki már megint?
– Remélem, nem veszi átverési kísérletnek, ha tájékoztatom, hogy a Himalája tetején vagyunk, ami köztudottan az örök hó birodalma, azonban a naptár mégiscsak júliust mutat, következésképpen bátran kijelenthetjük, hogy nyár van.
Volt már némi tapasztalatom Szenyor Leplez konokságát illetően, azonban rá kellett jönnöm, hogy mindig tud újat nyújtani, ha a józan érveimmel való részeg szembeszegülésről van szó. Egy darabig véreres szemekkel révedt a plafonra, reménytelen kísérletet téve, hogy a tekintetét egy pontba fókuszálja, s mindeközben szinte hallani lehetett, hogyan csikordulnak meg a fogaskerekek az agyában; aztán néhány pillanattal később egész testében felvillanyozódva bejelentette:
– Na, most majdnem beugrottam neked, cimbora, de szerencsére rájöttem, mi a turpisság a dologban. Hát persze, hogy nyár van, hisz a déli féltekén vagyunk, azonban köztudott, hogy ilyenkor a földgolyó é..hukk..é..hukk..szaki felén tél van… Igen, ez volt benne a beugratós – biztatta magát élénken bólogatva –, de idejében felfedeztem, úgyhogy megint nem sikerült lépre csalnod, amigo! De azért BÚ..hukk..ÉK!
Ez az újonnan felállított kartográfiai elmélet olyannyira jókedvre derítette, hogy hirtelen harsány kacagásba fogott, pontosabban fogalmazva megpróbálta érzékeltetni, milyen hangokat adna ki magából egy asztmás fóka, amennyiben hallana egy jó viccet.
Elhatároztam, hogy a globális méreteknél valamivel szűkebben közelítem meg a problémát, hogy a csontig hatoló részegséggel küzdő kollégámnak legyen esélye megérteni a helyzetet. A karórámra mutattam:
– Idenézzen, Szenyor Leplez. Délután három óra van. Még ha szilveszter is lenne, ahogy maga képzeli, akkor is indokolatlan lenne boldog új évet kívánnia bárkinek is, hiszen azt éjfélkor szokás.
– Ne strapáld magad, Lesbie! – vihogott a hidrológus. – Azt hiszed, nem hallottam még az időzónákról? Hihehö! Madridban most pontosan éjfél van – jelentette ki diadalittasan, és ez a fajta ittassága is csak fokozódott, mert ebben a pillanatban odakinn újból dörögni kezdtek a fegyverek. – Na ugye! Remélem, nem akarod nekem bemesélni, hogy ez a hatalmas tűzijáték nem az újévet köszönti!
Meglehetősen távol álltam attól, hogy megértsem Szenyor Leplez gondolatmenetét, hiszen tudomásom szerint a spanyol gyarmatbirodalom legnagyobb kiterjedése idején sem volt divatban, hogy a madridi idő szerint ünnepeljék világszerte az újévet. Mindenesetre elégséges tapasztalatom gyűlt össze ama tárgykörben, hogy meg se próbáljam felvilágosítani a hatalmas tűzijáték valódi kiváltó okairól. Legfeljebb annyit fogadtam meg magamban, hogy ha túléljük ezt az átkozott kalandot, megkérem majd Kukkolét, hogy világosítsa fel a spanyolt, mi is a helyzet az időzónákkal, a Föld forgási irányával, illetve a féltekékkel kapcsolatban. Most azonban azt szerettem volna elérni, hogy a részeg hidrológus, lehetőleg huzamosabb ideig, az épület egy kevésbé veszélyes helyén tartózkodjon.
– Mondja csak, Szenyor Leplez, a whiskyn kívül milyen italokat kedvel még? – kezdtem meg a tapogatózást.
– Ki a fene mondta neked, hogy én szeretem a whiskyt? – támadt nekem olyan felháborodással, mintha legalábbis azzal gyanúsítottam volna meg, hogy merényletet akar szervezni Franco tábornok ellen. – Ki nem állhatom. Undorodom még a szagától is.
Életemben nem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire sikeresen tudta volna leplezni egy bizonyos italfajtával kapcsolatos viszolygását.
– Én spanyol vagyok, amigo! Az én italom a bor – magyarázta büszkén, kiváló végszót adva ezzel számomra.
– Remek. Akkor bizonyára örülni fog annak, amit most mondok: az alagsorban felfedeztem egy borospincét. Nem túl nagy, de mondhatom, igen kitűnő borokkal van telipakolva. Úgy látszik, ezek a lámák az italokat illetően nagyon adtak a minőségre.
Szenyor Leplez arcán földöntúli boldogság ömlött el. Kísérletet tett újbóli átölelésemre, de mivel elhárítottam a mozdulatát, csupán szóbeli hálára szorítkozott:
– Mégiscsak rendes fickó vagy te, Lesbie komám. No, mivel ezek a klerikális pasasok is bele szokták ártani magukat az én szakmámba, amikor vizet prédikálnak – jelentette ki vigyorogva –, akkor nekem is jogom van ellenőrizni, hogy ezenközben miféle bort isznak, nem igaz?
Egyetértően bólogattam, mindössze annyit akartam hozzáfűzni, hogy feltétlenül négykézláb menjen ki a folyosóra, de fölöslegesnek bizonyult az aggodalmam, mert a részeg hidrológus csak a lépcsőhöz érve volt képes kiegyenesedni.
Természetesen semmiféle borospincéről nem volt tudomásom, de úgy ítéltem meg, az alagsor van annyira sötét, nagy és szerteágazó, hogy Capatos nem fog egyhamar végezni az átkutatásával.
Ha már benn voltam az épületben, gondoltam, fölmegyek a második emeletre, hogy megfelelő rálátással szemlélhessem meg az ellenséges haderőt. Jó néhány percig leskelődtem az ablakban, mire sikerült rájönnöm, miféle elgondolás vezérli a japánokat. Olyan taktikát választottak, miszerint minden tűzerejüket egy pontba fókuszálták, azt remélve, hogy sikerül rést ütniük a kerítésen, amelyet aztán megrohamozva bevehetik az egész épületet. A tervük egyelőre sajnos jónak tűnt, azt láthattam ugyanis, hogy az általuk célba vett részen, a kaputól balra a kerítés kezd meggyengülni, és a szerteszét repülő forgácsokból ítélve már nem sok hiányzott ahhoz, hogy teljesen megadja magát.
Visszaindultam a frontvonalba, hogy mihamarabb jelentést tehessek a felderítésem eredményéről Tockostadnak. Amint a lépcsőket róttam, arra lettem figyelmes, hogy egyre halkul a fegyverropogás zaja, sőt egy idő után már csak szórványos lövöldözés hallatszott. E percben az is felötlött bennem, hogy a japánok talán nem véletlenül próbálkoztak ezzel a fajta össztüzes megoldással. Amikor végiggondoltam a dolgot, egyre nagyobb derűlátás vett rajtam erőt.
Igen! Olyan kevés volt a muníciójuk, hogy ez volt az egyetlen lehetőségük. Nyilván ez volt a magyarázat arra is, hogy miért csak egy-két kósza lövést eresztettek meg a részeg spanyol ablakára. És, ha minden jól megy, akkor mostanra az a kevés lőszerük is elfogyott…
Felvillanyozva tértem vissza bajtársaim körébe, akik bizonyára hasonló következtetésre juthattak, legalábbis erre utalt az a széles jókedv, amellyel Gutanovics fogadott:
– Na, most már legfeljebb hógolyóval vehetik fel a harcot ellenünk! – vigyorgott magabiztosan.
Kutatomuki is izgatottan markolászta Tockostad vállát:
– Fuji krakatau! Kobajasi ken icsiro hamozo!
– Mit rivalog a kis sárgadinnye? – érdeklődött Möszjő Citokceau-hoz fordulva a norvég.
– Azt javasolja, törjünk ki, mint a vulkán – tolmácsolta Jacques. – Arra biztatja önt, Möszjő Tockostad, hogy vezényeljen támadást.
– Ha hülye vónák – fejtette ki részletesen hadvezéri hitvallását Stramm. – Osztán ha csak cseleznek, akkó mi van, he?
Jómagam teljes mértékben egyetértettem vele abban, hogy a kitörés a lehető legostobább megoldás lenne, már csak azért is, mert sokkal jobb ötletem támadt a japánok térdre kényszerítését illetően, s természetesen bajtársaimmal is megosztottam, mi lehet az a taktika, amelynek segítségével meggyőződhetünk arról, hogy csupán ki akarnak csalni minket a kerítés mögül, vagy valóban elfogyott a lőszerük. Jellememből kifolyólag távol áll tőlem, hogy egy Napóleon vagy egy Wellington szerepében tetszelegjek, de az tény, hogy utána nem győztem bezsebelni a szívbőljövő gratulációkat.