Kukkole Menjeninnen és Zima Frigorjeva, akik egy-egy második emeleti ablakból pásztázták a környéket távcsöveik segítségével, izgatottan jelentették, hogy a japán sereg előőrse feltűnt a hágó tetején. Elfoglaltuk állásainkat, és szorongva vártuk az ellenség felvonulását.
A japánok érdekes taktikát választottak. Nem kerítették be az épületet, amire pedig a létszámukat tekintve teljes joggal számíthattunk. Az egész század a kolostor déli oldalán foglalta el harcálláspontját, a terep adta lehetőségek mellett elsősorban a rendelkezésükre álló jakokat használva fedezékként. Ezt látva Tockostad is a kapu közelébe rendelt mindenkit, egyelőre csupán egy-egy harcost hagyott meg az eredeti posztján.
A tömegből egyszer csak kivált az a kétkerekű riksaszerű tákolmány, amelyet néhány órával ezelőtt már volt alkalmunk megfigyelni. Két harcos kíséretében a kerítés tövébe karikázott rajta a lábait nélkülözni kényszerülő tiszt, és megérkezése után fenyegető hangú rikácsolásba fogott.
– Gyüjjék mán, Citokceau úr, felsegítem erre a hordóra, oszt kérdje mán meg, mit kajabál ez a idegbeteg jappán!
– Jobb lesz, ha inkább Kutatomuki barátomra bízzuk ezt a feladatot – javasolta a nyelvész. – Az én kiejtésemet nem biztos, hogy megértenék.
A japán vallástörténészt legalább nem kellett felsegíteni arra a bizonyos hordóra, magától is ügyesen felpattant, és kikiáltott a kerítésen:
– Kiazaki acsaro godaki?
A rikácsolás a palánkon túl csöppet sem lett halkabb, vagy kevésbé fenyegető, de némi büszkeséggel teli tónus is vegyült belé. Möszjő Citokceau kötelességtudóan fordította:
– A tiszt Gurulasuta századosként mutatkozott be. Ő az ellenséges haderő parancsnoka. Arra szólított fel minket, hogy adjuk meg magunkat, és feltartott kézzel, libasorban vonuljunk ki a kapun.
A norvég erre nyomdafestéket nem tűrő káromkodásban tört ki, amit Jacques és Hanuka lényegre törően így tolmácsolt:
– Lopikula!
A százados ekkor kilátásba helyezte azt a kevéssé meglepő tervét, miszerint parancsot fog adni az épület megostromlására. Tockostad sem késlekedett a válasszal:
– Elemi hiba vóna. Jobb, ha elhúzzák a bélüket innet, amíg szépen mondom!
– Sarkala Toshiba! Pucuyato kasunyiba, amigeti kusaduma! – ordította ki Kutatomuki.
A japán parancsnok tovább próbálkozott. A francia nyelvész pedig tolmácsolta a szavait:
– Azt mondja, hamarosan száz mindenre elszánt harcossal kell szembenéznünk.
– Csak jöjjenek, majd jól fenéken billentjük őket! – rázta az öklét Stramm.
– Hawalaki befura kodikide, meginoga walaga! – harsogta bőszen Hanuka.
Jó ötlet volt az ősz szakállú nyelvésztől, hogy csupán a közvetítői feladatra vállalkozott. Az volt a benyomásom, hogy a rokkant tiszt a nyilvánvalóan tökéletes kiejtésű honfitársa szavait sem óhajtotta megérteni, mert jottányit sem csökkenő hevességgel rikoltozott odakinn.
– Kezdem mán unni eztet a fószert. Mit lábatlankodik itten még mindig? – háborgott a norvég, aztán Kutatomukihoz fordult. – Mongya meg néki, egy percet se kap, hogy elhúzza a belit innet. Csak próbáljanak bemerészkedni a kerítésen, olyan verést kapnak, hogy összecsinálják magukat! Mindegyiknek szerteszét rúgjuk a tökét, afelől kezeskedek!
Hanuka szolgálatkészen továbbította a közleményt:
– Nuku minuta! Taka rodo! Habeha tolide amaga sise rehada, aza sokun dorito bakamuki betoyota! Dzsiu-dzsicu karate! Bigafoci, heretikitaki!
A fenyegetőző parlamenter végre belátta, hogy kudarcba fulladt a küldetése, és visszaindult az övéi arcvonalához. Kutatomuki pedig leszökkent a hordóról, és a lehető legelszántabb arccal harsány szavalatba fogott:
Hakiboru lazakocsi
kie sika hara gosi
Ding dong diri dong, oh!
– Mi leli a kis sárgaborsót? – érdeklődött Tockostad. – Tán elkapta a fődijétül az agybajt?
– Ha jól értem, valamiféle harci rigmussal hergeli magát – magyarázta Möszjő Citokceau.
Vallástörténész kollégánk honfitársai már nyilván túl lehettek ezen a fázison, mert ebben a szent pillanatban össztüzet zúdítottak a kolostorra.
Stramm Tockostad éppen hasonló jellegű parancsot szándékozott kiadni, amikor is meglepő dolog történt. Kitárult az épület egyik első emeleti ablaka, és természetesen Szenyor Leplez jelent meg benne, olyan virágos jókedvet árasztva, hogy szemlátomást legszívesebben egész Khlumpát a keblére ölelte volna, miközben a következőket ordítozta:
– Hurrá, itt a szilveszter! Éljen, éljen! BÚÉK! Éljen a tűzijáték! Boldog új évet mindenkinek! BÚÉK, kollégák! BÚÉK! BÚÉK!
– Bújjék mán le kend! – ordított rá Tockostad, majd látva, hogy a spanyol a heves integetés és az illuminált dülöngőzés eredményeként hirtelen hanyatt esett, megnyugodva hozzáfűzte: – Na, ez a fószer se könyvtár-naptár szakon végzett.
Végszóra a japánok leadtak néhány rövid sorozatot az ablakra, pontosabban fogalmazva az ablak környékére, de ezzel csak azt bizonyították, hogy sem a kiváló reakcióidő, sem a pontos célzás nem tartozik a legfőbb harci erényeik közé. Mindenesetre felszaladtam Capatos szobájába, hogy elejét vegyem az újabb közjátéknak, mert tartottam tőle, hogy a részeg hidrológusnak újra és újra kedve fog támadni arra, hogy a himalájai nyár kellős közepén boldog új évet kívánjon a kolostor népének, és félő volt, hogy az ellenség előbb-utóbb begyakorolja magát rajta, mind a reagálás, mind a pontosság terén.