Alanyunkat természetesen Végh Bélának hívják, nem Véghtelennek, de egyrészt az eredeti neve kellően visszataszító, másrészt pedig saját maga szolgáltatott okot a becenévre. Így aztán Véghtelen Béla néven fog bevonulni a krónikánkba.
Béla bácsival az a rettenetes probléma, hogy amikor kellő mennyiséget vesz magához mindenféle adomázást serkentő gyümölcspárlatokból, akkor ő valóban elkezd adomázni. Na de hogyan??? Ez a módszer egyszerűen levédetésért kiált!
Van az a nyelvi fordulat, mely szerint „hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem”. Na, Béla bácsival ilyesmi soha nem fordulhat elő. Nem létezik olyan körülmény, amely arra sarkallná, hogy az egyik mondata kapcsolódjon a másikhoz. Nincs az a fonal, amelynek felfejtése segítségével bármilyen logikai összefüggés kimutatható lenne Béla bácsi két, egymás után elhangzó mondata között.
Ez az a tulajdonság, ami miatt a drága Béla bácsit mindenki igyekszik elkerülni, amikor őkelme elér egy bizonyos véralkoholszintet.
Nekem sajnos legutóbb nem sikerült. A dohányzóhelyen kettesben maradtam vele, miután nem vettem észre, hogy mindenki visszaoldalgott a krimóba.
– Szabikám, mondok én neked valamit – kezdte Béla bácsi, mire úgy összerezzentem, hogy majdnem kiesett a zsebemből a tárcám. Ekkor fedeztem fel ugyanis, hogy kettesben maradtunk az egész környéken. (A további gondolataimat Béla bá monológja közé vegyítem, zárójelben és dőlt betűkkel.)
– Nagyon fog téged érdekelni.
(Ez szinte biztos, már most is nagyon kíváncsi és befogadó vagyok.)
– Az előbb szó volt itten a számítógépről, ami egy kompjúter. Hát nemrég én is vettem egyet, mert haladni kell a korral… Már úgy értem, annak idején a nevelőapám is megmondta, amikor először küldött el egyedül a boltba… Hát nem volt egyszerű, a százas volt még akkor a legnagyobb papírpénz…
– Ööö… mintha valami számítógépről tettél volna említést az imént, Béla bátyám…
– De át kellett vágni az erdőn is… Nem nagyon bízott bennem a nevelőapám, szerintem azt hitte, hogy majd ellopom a pénzét… Anyám pogácsát sütött.
– Kinek???
– Az egész családnak. Nem úgy volt akkor még az, ahogy most vannak a dolgok, amik már réges-rég nem olyanok… Aztán ott volt az erdő… Én rászíjaztam a biciklim nyergére…
– Magát az erdőt?
– A zsákot. Nem figyelsz. A zsákban kellett bevásárolnom.
(Megfejtettem ám, hogy a zsákba kellett majdan beleraknod mindazt, amit vásároltál, vagy vásárolni fogsz, a fene se tudja már követni itt az idősíkokat, de legszívesebben most tényleg ráhúznék egy zsákot a fejedre, mély tisztelettel…)
Nagy slukk a cigiből, nagy sóhaj, Béla bácsi egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán a monodráma folytatódik:
– Nem értek a számítógéphez.
(Bezzeg a történetmeséléshez mennyire!)
– De itt van ez az internet, ott minden fenn van, és tudom kezelni.
(Végre megtudtam, ki kezeli az internetet.)
– Repülőgépekről szórják ránk a permetet… Nem volt még az én gyerekkoromban ilyen, akkoriban egészséges volt az élelmiszer… Biciklivel mentem át az erdőn… Hát sejtheted, öreg fejjel azt se tudtam, mi az az egér, nemhogy még mozgassam…
(Szeretnék magamon eret vágni.)
– De hát most tényleg! Azelőtt tudtuk, hogy ilyen van? Vagy lesz? Hittük, hogy lesz? Nem hiszem.
(Én azt hiszem, nem tudom. De szentül hiszem, hogy nem lesz. Többet nem maradok veled egyedül, az biztos, drága Béla bá, nyalom a hangod.)
– Hallod, Szabikám, az internet az szerteágazó, de fel se lehet fogni, hogy minden ága mennyire ágazik szerte. Mondok egy példát…
(Az jó lesz. Legalább megértek mindent. Még azt is, hogy mi van azzal a szájbatekert biciklivel, a zsákkal meg az erdővel. Lehetséges volna, hogy a kis Béluskát már ötven éve várják vissza annak az erdőnek a túloldalán? Ez mindent megmagyarázna…)
– Van egy legfelsőbb dolog, amit senki se láthat… De vannak ezek a repülők, amik permetezik a permetet, és lényegében ezek miatt van minden, a megbetegedések, a köhögések és a tébéjárulék…
(Többé be nem fizetem, az hóttzicher.)
– Nagyon sötét volt az erdőben. Féltem. Nem kicsit, nagyon. Hát most mit mondjak…?
(Leginkább semmit! Adózzunk egyperces néma gyásszal a biciklinek, a zsáknak, a repülőgépeknek, amik permetet permeteznek, de legfőképp a szegény kisgyereknek, aki elveszett az erdőben, és azóta se talál ki a mondanivalója szövevényes dzsungeléből!)
– A nevelőapám egy férfi volt, de akkoriban még nem volt internet. Így hát pénzt adott, hogy vásároljak be. Felhős idő volt. Nagyon sötét fellegek jöttek. Az égen. De az interneten is felhőbe teszik a titkokat.
(Hogyhogy nem tud ilyenkor erre járni valami ismerős, hogy amíg kezet fog az egyre felhősebb tekintetű Béla bácsival, én villámgyorsan beszaladjak a pulthoz?)
– Megírták az interneten, és ma már nem tudják, hogy emiatt semmit el nem tudnak titkolni, mert aki felteszi, azt nem lehet megakadályozni, bárki hozzáfér, rá lehet kattintani az egérrel. Mármint a felhőkre. Is!
(Mennyünk má be, oszt igyunk valamit, mer komolyan mondom, hogy felkötöm magam egy mérgezett pisztolyra!)
– Amikor én még kisfiú voltam… hát nem annyira kisfiú, de fogjuk rá. Olyan kisebbecske féle gyerek. Ez voltam én. Eddig érted?
Értettem. És mivel ekkor felfedeztem, hogy ott van tőlem fél méternyire egy savval teli tartály „EXIT” felirattal, megadóan belemerültem.