Az utolsó kézszorítás

Arnold bácsi egy kétágyas kórházi szobában feküdt, és elég súlyos volt az állapota. De a rokonok is és az orvosok is reménykedtek. Bár csak pici esély mutatkozott Arnold bácsi felépülésére, de azért mégiscsak esély volt.

Arnold bácsit sűrűn látogatták a rokonok. Szinte a nap minden órájában volt valaki mellette. Mindig ült valaki az ágyánál, mindig volt, aki megetesse, megitassa vagy felolvassa neki az újságot. Szerette a családja, mert igen dolgos és szeretetreméltó ember volt. Az egész élete azzal telt, hogy a hozzá közel állók felemelkedéséért és boldogulásáért munkálkodott.

Egyvalaki nem jött el a betegágyhoz, Arnold bácsi egyetlen unokája, Karcsi. A kisöreg őt várta szakadatlan. Tudta jól, hogy Karcsi Londonban dolgozik, de hát azt is tudta, hogy London és Debrecen között már régóta közvetlen repülőjárat üzemel, így hát várta, egyre csak várta, hogy egyszer majd megjön az imádott egyszem unokája a távolból.

A család nem merte elmondani Arnold bácsinak, hogy Karcsi néhány nappal korábban autóbaleset áldozata lett Londonban. Tudták, hogy ez a kisöreg állapotára nézvést végzetes következményekkel járhatna. Amikor elveszik az embertől az utolsó reményt, akkor már tényleg nincs miért maradnia ezen a rút árnyékvilágon. Ha nincs miért harcolnia, akkor le is teszi a fegyvert, engedelmesen és megadóan. Így hát csöndesen bólogattak, amikor Arnold bácsi Kareszt emlegette, maguk is hozzátettek egy-egy momentumot az öregúr nosztalgikus elbeszéléseihez, és csak csendesen törölgették a könnyeiket a sarokban, amikor úgy gondolták, senki sem látja őket.

Arnold bácsi állapota egy napon rosszabbra fordult. A sokat tapasztalt orvosok immár nem reménykedtek, csak a család. És ezen a napon történt, hogy valaki benyitott a kétágyas kórházi szobába. Ahhoz a beteghez jött látogatóba, aki a másik ágyon feküdt, de e percben nem volt jelen a helyiségben, mert vizsgálatra vitték. Arnold bácsi azonban éppen eszméletére tért egy súlyos álomból, ami ezekben az órákban sokszor elvitte őt egy különös helyre, de eddig még mindig visszatért a bizarr próbaútról. Felemelte a kezét, arcán földöntúli boldogság ömlött el, és bár a szemét már nem tudta kinyitni, de nagyon is jól hallhatóan belesuttogta a levegőbe:
– Karcsi… Tudtam, hogy el fogsz jönni.

Az idegen megkövülten álldogált egy darabig a szoba közepén, de aztán a rokonok könnytől áztatott, esdeklő arcára nézett, és odalépett Arnold bácsi ágya mellé, s tétován megragadta a kinyújtott kezet. A ráncos, öreg de sokat dolgozott kéz ráfonódott az ujjaira, és úgy szorította, hogy az idegen rögtön megérezte, így csak az utolsó szalmaszálba kapaszkodik az ember, ahhoz a szalmaszálhoz, ami még ehhez a világhoz köti.

– Téged szerettelek a legjobban a világon – suttogta Arnold bácsi, aztán egyszer csak lehanyatlott a keze, és többé már nem szólt semmit, nem is mozdult, arcán különös mosollyal és egy nagy sóhajjal megtért a teremtőjéhez.

Az idegen zavartan téblábolt még egy darabig a sírdogáló és hálálkodó rokonok között. Talán csak halványan sejtette, hogy a legnagyobb jót cselekedte egész életében.