Április elsején történt

Hajdanán egyszer megéheztem egy kis olasz kajára. Konkrétan bolognaira. De olyan elementáris erővel tört rám a vágy, hogy azt éreztem, ez azonnali kielégítést kíván. Mivel mindössze darált hús és sajt volt itthon, leszaladtam a kecómtól mintegy 78 méternyire üzemelő nonstopba.

Egy aranyos szőke lány volt szolgálatban. Illetve csak első pillantásra tűnt aranyosnak, utána azonban kiderült, hogy szegénykém közveszélyes.

Történt ugyanis, hogy hiába keresgéltem olasz fűszert a tasakok közt, sehogy sem találtam. Szóvá is tettem eme hiányosságot a szőke hajadonnál, mire ő odaállt mellém, és felmutatott egy magas polcra, mondván, hogy ott szerepel, amit keresek. Hosszú másodpercekig meresztgettem a szemem a jelzett irányba, de még csak hasonló árut sem láttam. Rövid és teljességgel hasztalan párbeszéd után így fakadtam ki:
– Lehet, hogy nagyon hülye vagyok, de komolyan mondom, nem látom, akárhányszor is mutatsz oda.

Nehezítette a kommunikációnkat, hogy a lány egy olyan polcra mutogatott, amit még én is alig értem volna el, a 195 centis magasságommal kompatibilis mellső végtagjaimmal. Hozott hát egy kisebbfajta létrát, és ráállva megpróbálta leemelni azt a valamit, ami szerinte az általam keresett olasz fűszer volna. Ehhez először is szükség volt arra, hogy félretoljon néhány dolgot, ebből kifolyólag a következő pillanatban egy félliteres mustáros palack landolt a vállamon, majd nyomban követte egy majonézes is, de azt már el tudtam kapni.

Tájékoztattam a hajadont, hogy legjobb tudomásom szerint a bolognai mártásba sem mustár, sem majonéz nem kell. Nem derült ki, mi erről a véleménye, ugyanis a vihogástól nem igazán tudott megszólalni. Végül lekászálódott a magasból egy kis üvegcsével, amiben valami zöldesszürke darálmány volt, olasz fűszerkeverék címén.

– Nagyon kedves vagy, hogy miattam átmentél ipari alpinistába, de én nem ilyen fűszerre gondoltam, hanem arra a tasakos cuccra, amiből pillanatok alatt mártást lehet készíteni – fejtettem ki okosan.

– Ja, hogy te bolognai alapot keresel?

– Alapjában véve alapnak is nevezhetjük, ha elég alaposak vagyunk – ismertem el konstruktívan.

Magányos kettősünket ekkor egy idős hölgy megjelenése fokozta tömeggé. Az asszony gulyáskrémet szeretett volna beszerezni, de látható volt, hogy nem fogja elérni a polcot, ahol az általa kiszemelt zsákmány szerepelt. A szőke alkalmazott neki is a segítségére sietett, de mivel ő is csak pipiskedve érte fel az árut, a kartontálca egyszer csak megbillent, és a következő pillanatban tubuseső hullott a kis bolt padlózatára.

– Ne tessék megsértődni, mindenkivel ezt csinálja – nyugtattam meg a hölgyet, nehogy azt higgye, hogy valamiféle kivételezésben van része éppen. – Bűnbánatot akarnak kelteni az emberben, hogy utána vegyen legalább három tubus gulyáskrémet. Ez egy ilyen marketingfogás, tetszik tudni?

A néni végül csak egy tubus gulyáskrémet kért, de ez engem már nemigen izgatott, ugyanis mihamarabb szerettem volna felfedezni, hol található a sűrített paradicsom. Amikor rábukkantam, elkezdtem mustrálni a különböző típusú és árfekvésű termékeket. A szöszi, miután a pénztárgépnél végzett a gulyásos nénivel, odajött, hogy segítsen, pedig igazán nem tartottam igényt a szolgálataira. Pláne akkor nem, amikor véletlenül belerúgott abba a konzervtoronyba, amelyet morzsolt kukoricás dobozok alkottak, s ennek nyomán a lábamra borult egy rakat Bonduelle.

– Ugye, nem vagyok szimpatikus neked? – érdeklődtem a hajadontól, akinél a kezdődő nevetőgörcs első jelei mutatkoztak. – Nézd, lehet, hogy így érzel, mindazonáltal az a véleményem, hogy túl messzire mentél, ami az eladó–vásárló viszonyt illeti. Nem hiszem, hogy jogod lenne ilyen határozottan kimutatni az ellenszenvedet egy vevő irányába… Most minek pakolod vissza azokat a konzervdobozokat? Semmi értelme, öt perc múlva úgyis megint felrúgod, ahogy elnézem… Figyu, ha majd alaposan kikacagtad magad, adnál két csomag spagettit? Sehol sem találom.

A lány sűrű csuklások és nyüsszögések közepette leemelt két zacskó tésztát az egyik polcról.

– Ez cérnametélt, kislány – informáltam tárgyilagosan. – Igazán nem akarok kekeckedni, de úgy tudom, hogy spagettit leginkább spagettiből érdemes főzni. Tudod, egyébként én az igazi olasz kaja híve vagyok, tehát, ha lehet, friss fűszerekből és friss paradicsomból készítem a mártást, de most vészhelyzet van. Megkívántam a bolognait, de azonnal. Na most úgy képzeld el, hogy otthon a darált húsom is konzerv, ehhez vettem most ezt az alapot, ami egy műanyag valami, meg a sűrített paradicsomot, ami szintén konzerv, hát akkor legalább már a spagetti legyen valódi, ne pedig cérnametélt, nincs igazam?

Hosszas szónoklatom alatt a hajadon némileg moderálta a viselkedését, aztán megkínált két zacskó igazi spagettivel. Sőt, engesztelési vágytól hajtva odahívott a hűtőszekrényhez is, hogy megmutassa, milyen finom füstölt sajtjuk érkezett a héten. Nem valami nagy lelkesedéssel követtem, és nem is mertem másfél méternél közelebb menni a hűtőhöz, amelyikben turkált.

– Ezek után ne csodáld, hogy kissé tartózkodóan viselkedem – magyaráztam biztonságos távolságból. – Van egy olyan gyanúm, hogy ha közelebb megyek, rám ugrik valami a hűtőből, netán rám borítod azt az ásványvizes rekeszt – találgattam, mire ismét csak vihogni kezdett.

– Á, már értem! – csillant fel ekkor a szemem. – Ez nyilván valami kandi kamerás felvétel, ugye? – hangzott a tippem, s körbefordultam a helyiségben, azt találgatva, vajon honnan fog előbújni a pezsgőt hozó, idióta parókás ember.

Végül azonban nem került sor ilyesmire. És az arany-árban számolt füstölt sajtot sem vettem meg. Viszont rövid beszélgetés után azt mondta nekem a lány, megvárhatnám, amikor végzett. Ez erősen megdöbbentett, mert nem vagyok hozzászokva, hogy randira hívjanak fiatal lányok. Pesszimista énem úgy vélte, ez nyilván a beugratás része lehet, így hát megpróbáltam poénosra venni a figurát:
– Amikor végeztél, mi? Hihehöhöhö, nagyon vicces. Azt hiszed, nem tudom, hogy ez egy nonstop üzlet, ami sosem zár be? És a naptárt is ismerem, tudom, hogy április elseje van.