A baltacsapásokat visszhangozta az egész környék. A nagypapó keményen dolgozott. Közelített a tél, be kellett tárolni a tűzifát.
Kora délután volt, Kicsi Áron most ért haza az iskolából. Papó mindjárt látta az egy szem unokája arcán, hogy baj van. Már megint baj van. Leengedte a baltát, eldobta a fát, a kis emberke elé ment. Burkus kutya ott lihegett a nyomában.
Aztán leültek a szépen faragott lócára, a háznak vetették a hátukat, és megbeszélték a világ folyását, mint ahogy mindig, amióta Kicsi Áron iskolába ment.
– Osztán mi történt? – kérdezte röviden a papó, és akkurátusan megtömte a pipáját.
– Csak a Zelenyák Janó – mondta ki az osztálytársa nevét a kis ember, mintha ez mindenre magyarázat lenne.
– Mit csinált az a kis gazfickó? – érdeklődött most már nagyobbra nyílt szemmel a papó.
– Máma én voltam a szeme előtt – sóhajtott Kicsi Áron. – Velem kekeckedett.
– És ment valamire?
– Ment – hajtotta le a fejét a kisfiú. – Oda kellett adnom neki az egyik csigaházat, amit együtt gyűjtöttünk a pataknál – vallotta be szomorúan, és nem is mert a nagyapjára nézni.
Papó nagyot szippantott a pipából, aztán így szólt:
– No, nincsen semmi baj. Legyen véle boldog, ha akar.
Talán egy hét sem telt el. Papó már a tehénkét fejte, olyan késő este lett, mire Kicsi Áron hazaért.
– Osztán mi történt? – kérdezte szokás szerint Papó.
– Meg fogunk verekedni – felelte a kisfiú, és nem lehetett eldönteni, hogy az arcáról áradó férfiúi büszkeség, vagy a lábának remegése volt-e jelentősebb.
– Az má’ így szokott lenni – bólogatott Papó. – Nem lehet kikerűni.
Kicsi Áron másnap betört orral jött haza. Burkus kutya elébe szaladt, felugrált rá, sivalkodott rendesen, nyalogatta a vért, forgolódott, mint aki megkergült.
– Megvert – vallotta be a kisfiú, hátát a háznak vetve, tekintetét a fenyvesekre emelve.
– Látom – felelte Papó, ahogy már szokta, röviden.
– Holnap megint verekszünk – közölte szenvtelen hangon Kicsi Áron.
– Aztán miért? – kérdezte Papó.
– Most már Anikóért – felelte a kisfiú. Aztán erőt gyűjtött, és a nagyapjára nézett: – Nem segíthetsz, Papó?
– Nem lehet – válaszolta az öregember, és kifújta a füstöt, a fenyveserdők felé.
– De hát mindig azt mondtad, hogy a jónak győzni kell végül! – esdekelt a kis ember. – Most meg hogy legyek erősebb nélküled?
A nagypapó messze elnézett a köddel borított szemközti völgy felé, aztán halkan így szólt:
– Erősebb leszel, meglátod.
Másnap délután vihar kerekedett, égi áldás volt készülőben, a papó riadtan csukta be az ólak ajtajait, és folyton a völgyet kémlelte, hogy jön-e már Kicsi Áron. A fiúcska végül megérkezett. Burkus kutya elébe szaladt, mint máskor, de még ő is megriadt, a kisfiú ütött-vágott maga körül egy hegymászó bottal, dühödten káromkodott, és a nagyapját hívta.
– Nem azt mondta nagyapám, hogy jónak kell lenni? Nem a jóké az igazság? Nem a jóké Isten országa? Nem az van legföntebb? Most hogy nézzek az emberek szemibe?
Papó leült a ház tövébe, ahogy mindig.
– Mondok neked valamit, Áron. Jegyezd meg jól. A világ nem olyan, mint amilyennek a drága édesanyád mesélt róla neked.
– Akkor meg milyen? – csattant fel a kisfiú.
– Kegyetlen – fújta ki a füstöt Papó. – Meg kell tanulni benne élni. Meg kell tanulni, mert aki nem tanul meg, az elvész.
Kicsi Áron idegesen rugdosott egy kavicsot, ahogy a lábát lógázta a mívesen faragott lócán. És aztán újra csak kérdezett:
– Zelenyák Jankó is megtanul?
– Mit tanul meg?
– Hát élni, ebbe’ a kegyetlen világba’.
– Meg.
– És neki mér’ könnyebb?
– Nem tudhatod, hogy mi a könnyű néki, mi nem.
Kicsi Áront csöppet sem nyugtatták meg a nagyapja szavai. Mindenkor így volt, de most nem.
– Nekem miért kell ilyennek lennem? – kérdezte dacosan és türelmetlenül. – Engem a Jóisten miért ilyennek teremtett?
– Hogy te legyél a Kicsi Áron – felelte csöndesen a nagyapja.
– De miért nem lehetek olyan, mint Zelenyák Jankó?
Papó felállt, kifújta a pipafüstöt, és így szólt:
– Mert akkor pont olyan lennél, mint Zelenyák Jankó.
A nagyapja már rég bement a házba, de a kisfiú még mindig ott viaskodott a fal tövében a gondolataival, Burkus kutyával és a nagy fenyvesekkel. Aztán megrázta magát, fölegyenesedett ő is, a völgybe nézett, majd a szemközti nagy hegyekre, és úgy találta, hogy most, éppen ebben a percben értett meg valamit arról, amit a nagyapja mondott, és már csöppet sem volt mérges. Szinte érezte, ahogy elnyeli őt a szemközti hegyoldal és a nagybetűs élet.