Jómagam eközben átmentem matematikus barátom asztalához, amelyet üres és félig telt poharak, továbbá mindenféle pénzérmék borítottak hanyag összevisszaságban.
– Figyelj rám, Jack – hajoltam le hozzá –, légy szíves, gyere most velem, szeretnék mutatni neked valamit.
– Sajnálom, öregem, egyelőre nem állhatok fel – jelentette ki, anélkül, hogy rám nézett volna. – Nem lenne etikus, ha nem adnék lehetőséget az uraknak, hogy visszanyerjenek valamicskét abból az összegből, amit…
– Micsoda?! Te itt játszol? – szakítottam félbe meglepve. – De hát mit, az isten szerelmére? Nem látok nálad se kártyát, se kockát! És különben is, hogy értesz szót egyáltalán ezekkel a fickókkal?
– Nehezen – vallotta be Jack. – Ezért az úgynevezett fej vagy írás játékkal láttam áthidalhatónak az általad említett akadályokat és a nyelvi nehézségeket – tájékoztatott, miközben a levegőbe pöckölt egy pénzdarabot, akár egy rutinos futballbíró a térfélválasztás előtt. – Hát, ez bizony megint csak fej. Végtelenül sajnálom, uraim – söpörte be a kasszát olyan arccal, amelyről sok minden leolvasható volt, csak éppen az nem, hogy tulajdonosának pillanatnyi lelkiállapotában akár a legcsekélyebb sajnálat is jelen volna.
Kénytelen-kelletlen lerogytam az üres székre. Volt némi tapasztalatom a manchesteri időkből, amely arra a felismerésre indított, hogy Jackkel most egy ideig nem lesz könnyű értelmesen beszélni.
– Ki ez a sok szomorú fickó? – érdeklődtem, hogy legalább életben tartsam a párbeszédünket.
– Ők képezik annak a halmaznak a tagjait, akikkel már volt szerencsém játszani, és nem volt szerencséjük. Azok a vidám fiúk pedig ott, akik Ihajla mozgásművészete előtt hódolnak, abba a halmazba tartoznak, akikkel még nem volt szerencsém játszani, tehát eddig szerencséjük volt.
– És akiket nem tudtál kifosztani?
– Az egyelőre üres halmaz, és ha rajtam múlik, az is marad – magyarázta büszkén a matematikus. – De ha már a halmazelméletnél tartunk, van egy részhalmaz, amelyik olyan tagokból áll, akiket sikerült kifosztanom, mégis vidámak. Név szerint O’Dendron, dr. Ragtapasz és van der Uth. Ők a vidám fiúk halmazának valamint a kifosztott fiúk halmazának metszetét képezik. Viszont vannak egyéb vidám fiúk is, akik egyrészt azért vidámak, mert még nem fosztottam ki őket, másrészt pedig azért, mert Ihajla mozgása erre kétségtelenül nyomós okot szolgáltat. Azonban ha továbbra is ilyen melegen barátkoznak a termetes néprajzkutatóval, a te példádat figyelembe véve, lehet, hogy mire leszáll az éj, unióra fognak lépni a szomorú fiúk halmazával, azon belül egy olyan részhalmazt képezve, amely az általam egyelőre ki nem fosztott fiúkból áll.
– Köszönöm, ennyi nekem hosszú évekre elég volt a halmazelméletből – intettem le Jacket, mert éreztem, hogy kezd megfájdulni a fejem, s ehhez az is jelentékeny mértékben hozzájárult, hogy a matematikai tájékoztató elején említett két halmaz metszete időközben konszenzusra jutott az eléneklendő nóta tekintetében, és orkánszerű hangerővel bele is fogtak az előadásába.
– Hej, rigó, rigó! – sipította az ornitológus.
– Részeges ló! – kontrázott az állatorvos.
– Megittuk a zab árát! – harsogta tőle szokatlanul erős tónusban a botanikus, majd elölről kezdték a refrént, de a záró sort már a tanulékonynak bizonyuló helyi szomorkodókkal karöltve adták elő:
– Együtt látjuk a kárát!
Jack barátomon is láttam, hogy szinte az agyvelejébe hasít az ornitológus förtelmes szopránja, és ha nem forgott volna éppen jelentős összeg kockán, bizonyára előterjesztette volna azt a javaslatát van der Uth számára, hogy próbálja meg egy-két oktávval lejjebb kísérni cimborái gajdolását. Így aztán nem csoda, hogy megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy egyszer csak vége szakadt a szomszéd asztal kétes értékű produkciójának.
Miapanaszék persze nem maguktól hagyták abba a dalolást. Nótázásuknak a szerfölött feldúltnak látszó Stramm Tockostad megjelenése vetett véget.
– Na mi van, tudós urak, tán nem kapták meg a üzenetemet, he? – érdeklődött a halmazmetszet asztalánál.
– És ha megkaptuk, akkor mi van? – kérdezett vissza flegmán Feye van der Uth, majd harsányan rázendített: – Nem-nem-nem, nem-nem-nem, nem megyünk mi ennen el, míg minket a házigazda furkósbottal ki nem ver!
– Én inkább egy másik nótát ajánlanák a figyelmükbe, mégpedig aztat, hogy „Utcára nyílik a kocsmaajtó” – mondta Tockostad, de persze esze ágában sem volt átvenni a nótafa szerepét, ez a következő mondatából világosan kiderült: – Na szedelőzköggyenek, uraim, oszt irány a dombtető, tőlem közbe danolhatnak is, ha akarnak, csak induljunk minél hamarább.
– Most mit fáj az magának,ha egy kicsit jó kedvünk van? – háborgott az ornitológus. – Ha jól tudom, csak holnap érkezik Miss Tikush, addig meg azt csinálunk, amit akarunk, nincs igazam, kollégák? Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!
Phil O’Dendron, talán afölötti boldogságában, hogy a fűzfa újra napirendre került, buzgó bólogatásba fogott.
– Igaza van, Mr. Hey der Onda Fey… akarom mondani teljes mértékben egyetértek önnel, Mr. Huy der Usnya Fey – motyogta akadozó nyelvvel.
– Na idefigyeljen, maga égimeszelő! – lépett Stramm a holland mellé. – Sok minden megváltozott odafönn abba a kócerájba, mióta maguk legyüttek ide. Annyit mondhatok, hogy még az is előfordulhat, hogy szükségünk lesz minden fószerre, akinek van vér a pucájába. Maga például vót katona, he? Merre szógált a háborúba?
– Mi köze hozzá? Hagyjon engem békén! Vegye úgy, hogy mára szabadnapot adtam magamnak. Sőt, az állatorvosnak és a botanikus kollégának is.
Tockostad láthatóan megsértődött, miután azt kellett tapasztalnia, hogy kihagyták a biológiai kar szabadságolási tervének elkészítéséből, és tekintettel arra, hogy egyelőre mégiscsak ő volt az expedíció vezetője, teljesen érthetőnek találtam az érzelmeit.
A norvég persze nem az az ember volt, aki szó nélkül eltűri az efféle méltánytalanságot. Hatalmas markával átfogta Feye van der Uth hattyúnyakát, és úgy megszorította, hogy csaknem összeértek az ujjai a holland ádámcsutkáján.
– Aztat kérdeztem az elébb, hun szógált kend a háborúba? – érdeklődött nyugalmat erőltetve magára, miközben a nyakánál fogva lassan felemelte az ornitológust a székéből.
– A légvédelemnél – nyögte amaz fulladozva.
– Gondolhattam vóna – sóhajtotta gúnyosan Stramm –, csak felállt, oszt puszta kézzel lekapkodta az égbül a Messzersmitteket, mi? Na erigygyen kifele, de sebesen – lendítette meg a hollandot a kijárat irányába –, az ajtónál azér vigyázzék kend… most mondooom! Na, mán mindeggy. Segíccse mán fel, Lowkupec úr!
Készséggel a hóna alá nyúltam a hórihorgas madarásznak, aki kifelé menet lefejelte a szemöldökfát, és ennek következtében lerogyott a küszöbre. Miközben feltápászkodott, elmormolt néhány ízes jókívánságot annak a mérnöknek az édesanyjával kapcsolatban, aki a krepáli nyílászárók belmagasságának szabványát annak idején megállapította, aztán kitámolygott az utcára.