Sietve elindultam a falu felé. Tudtam, hogy e percben Jack Pot az az ember, akire szükségem van, és sürgősen elő akartam keríteni, hogy magammal cipelhessem a dombtetőre, mire azok a valamik újból előbukkannak a hegyek mögül.
A visszafelé vezető úton serpák kis csoportjára lettem figyelmes, amint éppen a hágó istenének áldoznak. Ez abból állt, hogy kisebb köveket halmoztak egy hegyes pózna köré, amelynek a tetejébe egy frissen levágott jak vértől csöpögő fejét tűzték, megköszönve ezáltal az égieknek, hogy épségben átsegítették az expedíciót a hegyi utakon. Nem volt valami épületes látvány, de volt az utamnak ennél jóval kellemetlenebb szakasza is. Khlumpába érve ugyanis a nyomomba szegődött egy ügynök, akinek szünet nélkül járt a szája, és nem találtam üdítőnek azt a változatosságot, hogy ezúttal nem facipőt vagy fapapucsot akartak rám sózni.
– A nevem Öm Leng – mutatkozott be –, a Himalája és Vidéke Biztosítótársaság helyi képviselője vagyok. Engedje meg, Sir, hogy megismertessem önnel cégünk néhány figyelemre méltó életbiztosítási konstrukcióját.
Nem engedtem meg. Öm Leng természetesen ennek ellenére részletes tájékoztatást adott a Himalája és Vidéke Társaság rendkívül előnyös szolgáltatásaról, külön kiemelve, hogy életbiztosításuk a harmadik reinkarnációra is érvényes. Mindvégig mellettem loholt, amíg csak oda nem értünk a Vidám Fiúkhoz címzett csapszékhez. Ott egy kissé elkedvetlenedett:
– Ne menjen be ide, Sir! Én ki vagyok tiltva innen.
Rokonszenvem a műintézmény iránt hatalmasat emelkedett. Habozás nélkül benyitottam.
A Vidám Fiúk közönségének túlnyomó többségét érthetetlen módon szerfölött bús ábrázatú helybeli férfiak alkották, a szomorú összképet mindössze két vidám folt színesítette. Az egyik maga Csuhajlova volt, aki a terem túlsó végében éppen azon fáradozott, hogy két meglehetősen ittas férfiútól ellesse a khlumpai néptánc némely egyszerűbb lépéseit. A csapzottan ugrándozó, bokáját csapkodó néprajzkutató láttán az volt az ember benyomása: ha valami is megakadályozhatja Ihajlát a helyi mozgáskultúra elsajátításában, az valószínűleg nem a szorgalom hiánya lesz, hanem a saját két vaskos lába. Mozgása egyelőre a táncművészet szerény paródiájának tűnt, arra azonban már így is alkalmas volt, hogy ellenállhatatlan jókedvre hangolja a két részeg tánctanárt és néhány körülöttük álldogáló illetőt.
A vidámság másik szigetét expedíciónk három férfitagja alkotta, akik a bejárattól balra lévő, poharakkal és palackokkal súlyosan megterhelt asztalt ülték körül, és érkezésemkor éppen önfeledten dáridóztak. A virágos jókedv eme harsány különítményét Feye van der Uth, dr. Miapanasz Ragtapasz és Phil O’Dendron képezték, akik láttomra, ha lehet, még emelkedettebb hangulatba kerültek, és szívélyesen invitáltak az asztalukhoz:
– Jöjjön, Mr. Lowkupec, nótázzon velünk! – kapacitált pirosló arccal az ornitológus, és eme kívánsága ivócimborái osztatlan helyeslésével találkozott, olyannyira, hogy a botanikust nagyfokú ittassága sem tudta megakadályozni, hogy két rokon értelmű tagmondatban el ne dadogja a javaslat iránti mélységes egyetértését.
– Köszönöm, de jobb szeretném az ilyesmitől megkímélni a vendégkört – mentettem ki magam, mert még jól emlékeztem arra, hogy annak idején Hur-Peng Zeng Afahang mester, aki mintegy húsz percen keresztül az énektanáromnak vallhatta magát, milyen lemondóan nyilatkozott dalművészi tehetségemről.
– Ugyan ne szerénykedjen már, Lesbie! – erősködött Feye van der Uth. – Én sem vagyok az a kimondott csalogány!
Ezt fölösleges volt kihangsúlyoznia. Egy rajzszögbe lépett kappanéhoz hasonlatos orgánuma hallatán egy vak emberben sem ébredt volna ilyesféle feltételezés. Persze tapintatosan elhallgattam előle, mennyire stílszerűnek tartom, ha egy ornitológus hangszíne a herélt kakaséra emlékeztet, inkább udvariasan elhárítottam az invitálást:
– Köszönöm, de most igazán nem lehet szó róla.
– Ó, de kár – keseredett el az állatorvos. – Pedig most, hogy maga is megjött, immár teljes létszámúvá vált az expedíció biológiai kontingense.
Eme tudományos felismerés fölött ellágyult szívvel révedeztek egy darabig, majd arra az elhatározásra jutottak, hogy ilyen jellegű összetartozásukat föltétlenül egy pohár itallal kell megünnepelniük. Természetesen – entomológusi mivoltomnak köszönhetően – nekem is töltöttek, és bármennyire is szabadkoztam, végül kénytelen voltam leülni közéjük.
A helyzetet arra használtam fel, hogy megpróbáljam rávenni őket, térjenek vissza a kolostorba, és nem mulasztottam el utalást tenni a reggel óta előállott fejleményekre, de rövid idő alatt be kellett látnom, kollégáim nincsenek abban az intellektuális állapotban, hogy hallgassanak a szavamra.
Míg én a lámák személyazonosságának rejtélyeit ecseteltem, Feye van der Uth javaslatot tett a „Nád a házam teteje, rászállott a cinege” kezdetű nóta eléneklésére, amit a botanikus a nád, az állatorvos pedig a cinege említése miatt igen konstruktívan fogadott. Nyomban rá is zendítettek a dalra, és a refrének alatt rosszalló pillantásokkal jelezték felém: módfelett nehezményezik, hogy zengő baritonommal nem járulok hozzá a műintézmény falainak megremegtetéséhez. Az előadás végeztével tettem egy utolsó, elkeseredett kísérletet arra, hogy ráébresszem a dalárdát, mi szolgálná most leginkább a személyes biztonságukat, de Feye van der Uth fölényesen letorkolt:
– Ugyan, ne károgjon már annyit, Lesbie, inkább igyon velünk még egyet – ragadta meg egy italospalack nyakát, és újabb kört kezdett tölteni.
– Én most már tényleg nem kérek – jelentettem ki határozottan, majd valamivel csöndesebben hozzátettem: – És jobb lenne, ha maguk sem innának többet.
Holland kollégám ördögi vigyorral reagált a kérésemre:
– No hiszen!… Bagoly mondja verébnek… Vagy inkább tolvaj szarka? Mert hallottunk ám róla, hogy valamelyik este hogyan lopta el Capatos priccse alól a whiskyt! – közölte sejtelmesen, miközben minden tiltakozásom ellenére az én poharamat is újból teliöntötte. – Na, nyelje csak be azt a kis tojáslikőrt, mint kacsa a nokedlit!
Nem kevés viszolygással ugyan, de megtettem. Nem kellett ornitológusnak lennem ahhoz, hogy utána keserű arccal gyászoljam szegény csibéket, amelyek a kikelés helyett eme irtóztató löttyben végezték. Életem során volt alkalmam a világ néhány olyan tájára ellátogatni, amelyet a borturizmus tett naggyá, úgyhogy ha e percben Khlumpa vezetői, mint szakértőtől, kikérik a véleményemet, bizony óva intettem volna őket attól, hogy falujuk idegenforgalmát erre a visszataszító italra alapozzák. Így hát azt hiszem, nincs mit csodálni azon, hogy Feye van der Uth következő akciójánál a poharam fölé helyeztem a tenyeremet.
– Köszönöm, de ezt már tényleg nem fogadhatom el – emelkedtem föl a székről. – Tulajdonképpen én Jack barátomhoz jöttem –, mutattam a matematikusra, aki átellenben, a bejárattól jobbra lévő asztalnál ült, két mogorva helyi illetőségű lumpen elem társaságában.
– Ja, vagy úgy! – legyintett az ornitológus. – Madarat tolláról, embert barátjáról – jegyezte meg jelentőségteljesen, kiváltva ezzel ivócimborái legmesszebbmenő egyetértését.
A repertoár tekintetében már korántsem sikerült megőrizniük az egységet: Miapanasz az elkövetkezőkben ugyanis arról szándékozott dalolni, hogy „A kecskebéka felmászott a fűzfára”, és jottányit sem volt hajlandó engedni álláspontjából Feye van der Uth kérésére, aki viszont mindenáron a „Szépen úszik a vadkacsa a vízen” kezdetű nóta előadását erőltette. Végül aztán sikerült kompromisszumra jutniuk a „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?” – kérdéssel induló dalmű kapcsán, amely kétségtelenül kielégítette azt az elvárást, hogy mindkettejük szakterületéhez kapcsolódjék. Ekkor azonban közbelépett Phil, és afeletti csalódottságában, hogy ilyeténképpen a fűzfa kimarad az előadásból, az egész egyezményt megtorpedózva két rokon értelmű tagmondatban állt ki a „Kukorica, tök, hazadöcögök” kezdetű nóta mellett. Így aztán ismét a nulláról kezdhették az egyeztető tárgyalásokat.