Jómagam is úgy éreztem, nem óhajtok tovább szemtanúja lenni a Tockostad által vezetett, teljesen eredménytelen vallatási procedúrának. Szerencsére eszembe jutott egy eléggé nyomós indok, amivel elhagyhattam a szobát:
– Nem ártana átkutatni az épületet, hátha nem csak annyian vannak ezek az úgynevezett lámák, ahányan bemutatkoztak nekünk.
A lehiggadni látszó hegyi vezető osztotta a véleményemet:
– Jó ötlet. Vigye magával kend Gutanovics urat is, oszt nézzenek alaposan széjjel, nem-i lapul még valahun egy-két ilyen farsangi maskarás fószer.
– Uccu Hanuka kutata-matata, kucoroge valahola budiba kamuguru! – ajánlkozott a japán vallástörténész is, de Stramm leintette:
– A kis sárgabarack itt marad. Lehet, hogy nemsokára ippeg szükség lesz egy jól képzett vallástörténészre a vallatásho, aki mán megfelelően be van gyakorolva abba a dzsiu-juciba, vagy mi a kórságba.
Elindultunk hát a jugoszláv antropológussal, és módszeresen átfésültük az épület minden egyes helyiségét. Amikor a serpák által lakott hátsó traktushoz értünk, Zoran javaslatára zsebre vágtam a pisztolyomat, nehogy fölösleges izgalmat okozzunk a teherhordók körében.
Némileg megnyugodva konstatáltuk, hogy semmiféle általunk eleddig ismeretlen egyén nem tartózkodik a kolostor területén.
Amikor visszaértünk az álpapok szobájába, éppen befutott Hayba kapitány is, és lihegve jelentést tett a hegyi vezetőnek.
– Ott vannak benne a kocsmában Miszter Pot, Miszter O’Dendron, Miszter van der Uth és a doktor of állat. A nő gyanánt pedig Miss Ihajla. A férfik képezik a tárgyát az énekelésnek. A szovjet lady táncot járja. Amit te mondtad, én adtam át nekik szó szerint a számukra, hogy kapják be a lába közé a nyakukat. Közöltem szintén Miss Ihajlának is részére, hogy kapja be.
– És?
– Nem kapták be. Senki se nem kapta be.
– Ééés?
– Büntettem meg mindet 100 rúpia… Per fő…
Tockostad a kezébe temette az arcát, aztán felnézve hirtelen ötlettel állt elő:
– Tudod, mit? Akkó kabbe te!… Te, te istenverése! Há még mindig nem bírtad felfogni, hogy mi van? Idebotorkálunk az isten háta megé, Miss Tikush sehun, közbe ezek a Csinga-Csungok jelmezbált rendeznek itt nékünk, te meg csak annyit bírsz csinyáni, hogy osztogatod a hülye büntetőcéduláidat?! Hát akkó szóljál, hogy be akarsz állni Ping-Pongék közé, oszt te akarsz a tombolás lenni a lámafarsangon!
Hayba kapitány beszámolója engem is elkeserített, legfőképpen azért, mert gyors létszámellenőrzést tartottam fejben, és rádöbbentem, hogy Zima Frigorjeva hollétéről nincs tudomásunk. Bár továbbra sem ébredt bennem a leghalványabb szimpátia sem iránta, azt azért nem vettem volna a lelkemre, hogy ő legyen a jégverem következő lakója, még annak dacára sem, hogy kétségtelenül hatékonyabbá tenné az említett helyiség működését.
Elindultam, hogy körülnézzek a környéken, mert úgy gondoltam, a morcos időjósnő nem mehetett túl messzire, talán éppen meteorológiai megfigyeléseket végez valahol. Nos, bevált a sejtésem: kisvártatva megpillantottam Zimát, amint a kolostor mögötti sziklakiszögellésen álldogálva távcsövével az eget kémleli. Amikor melléértem, a lehető legtiszteletteljesebb hangon köszöntöttem, amit ő ezúttal még csak a szokásos fagyos pillantásával sem viszonzott, mert az egyik szemét behunyva tartotta, a másikkal pedig a távcsövet és ezáltal a hegyek fölött vonuló felhőket részesítette előnyben. Már éppen nekifogtam volna, hogy tájékoztassam a reggel óta beállt változásokról, ám ezen szándékomat csak félig sikerült keresztülvinnem. A számat szólásra nyitottam ugyan, de egyetlen hangot sem bírtam kinyögni rajta; úgy is maradt, tátva. Olyasvalamit pillantottam meg ugyanis egy távoli hegyormon, ami azonnal belém fojtotta a szót.
Apró, mozgó fekete pontok sokaságára figyeltem fel, s a látvány felidézett bennem egy jó néhány évvel korábbi, még a háború idején szerzett emléket, és a farkasordító hideg ellenére tisztán éreztem, amint egy kövér izzadságcsepp gördül végig a gerincemen. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire el bírtam nyöszörögni kérésemet az orosz meteorológus számára:
– Zima, kérem, ideadná a távcsövét egy percre?
– Micsoda primitív ürügyet bírt találni az udvarlásra! – jegyezte meg maró gúnnyal, anélkül, hogy abbahagyta volna az ég pásztázását. – Ennél szellemesebb ötlete nem akadt? Jó, hogy azt nem kérdezte: „Megmondaná, hány óra van, kis szívem?”
– Biztosíthatom, eszem ágában sincs udvarolni magának, viszont…
– Azt nem is ajánlom. Szélmalomharc lenne.
– …nagy szükségem lenne a távcsövére…
– Tőlem elálldogálhat itt napestig, szélfogónak jó, arra azonban megkérem, hogy maradjon csöndben, és ne zavarjon a munkámban.
– …és megígérem, nyomban elhallgatok, ha ideadja végre a távcsövét, mielőtt…
– Minek magának a távcső, maga széltoló? Tudtommal a bogarakat mikroszkóppal kell vizsgálni, nem távcsővel.
A megjegyzése találó volt, azok a távolban vonuló kis pontok egyelőre valóban akkorának látszottak, mint a bogarak, ám e percben nem tudtam értékelni Zima szellemességét, már csak azért sem, mert a vérnyomásom meredeken emelkedő tendenciát mutatott:
– Azok az átkozott felhők a következő fél órában is ott lesznek, amit viszont én akarok megnézni…
Nos, amit viszont én akartam megnézni, az ebben a szent pillanatban el is tűnt a hegyek között.
Frigorjeva a fejemhez akart volna még vágni valami gorombaságot, de óvatosságból inkább becsukta a száját, látva, hogy legszívesebben lenyomnám a távcsövét a torkán.