Hayba kapitánnyal a sarkamban visszasiettem a második emeletre jelentést tenni.
– Csak Puja és Kukkole vannak odalenn, meg Szenyor Leplez, de ő… a szokásos – legyintettem. – A többiek állítólag egy órával ezelőtt lementek a faluba. Legalábbis a kapitány ezt mondja – mutattam a krepáli rendőrség oszlopos tagjára, aki ott tolakodott mögöttem.
– Mi foly itt? – kérdezte döbbent arccal, mert bár útközben megpróbáltam némileg felkészíteni a látványra, természetesen ilyesféle információkat nem könnyű egyik percről a másikra megemészteni. Nos, szokásos rossz angolsággal feltett kérdése nyomán részletes tájékoztatást kapott a helyzetről, és mivel a szoba épp eléggé hiteles illusztrációként szolgált mondandónkhoz, a derék rendőrnek nem okozott különösebb nehézséget, hogy hitelt adjon az általunk felvázolt tényállásnak.
– Azt várjuk el öntől, kedves Hayba kapitány, hogy mint egy bűnüldöző szerv alkalmazottja, és mint a Krepáli Köztársaság törvényes képviselője, legyen szíves hozzájárulni a kihallgatás sikeréhez – fogalmaztam meg a kívánságunkat, mire a Krepáli Köztársaság törvényes képviselője fontoskodó arccal odaállt Mia Tyáng elé, és a következő szózatot intézte hozzá:
– Jogodban áll hallgatni a számodra, de neked ha bármi, ami te mondasz, lesz használva ellened fel előtte a bíróságnak.
– Hát e marha jó! – rikoltotta Tockostad. – Kösz a segíccséget, kapitány, így mán ki vagyunk húzva a slamasztikábul. Van még sok ilyen furfangja, amivel vallomásra szokja bírni a gyanúsítottakat, he? Ne szégyellőskögygyék kend, vesse csak be a többi rafinált móccerit is, hadd maraggyon tátva a szánk!
– Vegyed te tudomásodra, hogy… – háborodott fel a rendőr, de Tockostad rövid úton belefojtotta a szót:
– Inkább kend vegye tudomásul, hogy mostantól azt csinálja, amit én mondok! – mennydörögte a már jól ismert céklavörös árnyalatba burkolózva, majd pedagógiai célzattal átváltott egy közvetlenebb megszólításra: – És annyit mondhatok, te kis mitugrász fakabát, hogy mosmán kezd a idegeimre menni a töketlenkedésed! Há mit képzelsz te magadrul? Egész úton hullanak a fószerok, mint a legyek, oszt mindet levonják a fizetésembül, te meg csak a KRESZ-szel törődsz? Oszt még most is ennek a Ping Vingnek a jogaival vagy elfoglalva? Kapd mán össze magad végre amúgy istenigazábul, oszt legyél egy kicsit a hasznunkra, mer különben olyan jelentést adok rólad Kajmánoduba, hogy életed végiig lócsutakoló leszel a krepáli lovasrendőrségnél! Azt a jó mindenségit neki!
Hirtelen súlyos csönd nehezedett a szobára. Hayba kapitánynak láthatólag olyan léptékű hanyatlás következett be az önbizalmában, hogy ahhoz mérten legfeljebb Hayba őrvezetőnek lehetett volna szólítani. Tockostad, bár nem szólította így, mindenesetre eme képzelt rendfokozatának megfelelő feladattal bízta meg:
– Mostan pedig tegyél úgy, mintha könyvtár-fullajtár szakon végeztél vóna. Eriggyél le a faluba, oszt szeggyed összefele a expedíció lenn császkáló tagjait. Mongyad nekiek, hogy gyűlést híttam össze, oszt kapják a nyakuk közé a lábukat, ércsük?! Na indíccs! – vágta hátba a megszeppent rendőrt, aztán újra az ál-lámákhoz fordult: – Na mostan térjünk vissza az én móccereimhe.
Ez volt a hegyi vezető utolsó, olyan tónusban elhangzó mondata, amelynek hallatán egy angol klubban még nem ült volna össze a vezetőség, hogy Stramm tagsági jogviszonyának felfüggesztéséről szavazzon. Utána viszont akkora ordítozásba fogott, hogy még az épület tetején tanyázó galambcsapatok is rémülten rebbentek fel, hogy nyugalmasabb helyet keressenek maguknak. Próbáltuk neki megmagyarázni, hogy ezek az emberek nem süketek, csak éppen nem értenek angolul, és ezen a tényen aligha változtathat az az eljárás, hogy három centiről üvöltenek az arcukba; mindhiába. Továbbra is olyan hangerővel folytatta a kihallgatást, amelynek érzékeltetésére a világ egyetlen zeneszerzője sem találta volna elégségesnek a fortissimo megjelölést.
Óvatosan rátettem a kezemet a vállára:
– Figyeljen rám egy percre, Stramm. Beszél maga németül?
– Egy büdös szót se – lihegte kipirultan.
– Hallotta maga annak idején Hitler rádióbeszédeit?
– Hallottam aztat a férget rikácsolni.
– És attól megtanult németül?
A hegyi vezető gondolkodóba esett.
– Van benne valami, Lowkupec úr – ismerte el, aztán fújtatott egy nagyot, odalépett Hay Long széke elé, és szinte suttogva kérdezte:
– Hogy hínak?
Két és fél másodperc várakozási idő után Hay Long testvér akkora pofont kapott, hogy kitörött egy foga.
– Aztat kérdem, hogy hínak? – susogta a norvég.
Ezúttal toleránsabbnak mutatkozott; hajlandó volt öt kerek másodpercig várni a feleletre, azonban miután nem jött válasz, úgy szájon vágta szegény Hay Long testvért, hogy kiugrott az állkapcsa.
– Hát ezt megcsinálta! – mérgelődtem. – Ez a szerencsétlen most már ha akarna, sem tudna beszélni.
– És ha balrul is megkínálnám? – tűnödött Tockostad. – Hátha visszaugorna néki.
Ezen megjegyzéseit Stramm nem tekintette egy orvosi konzílium vitaindítójának, ez rögtön kiderült, amikor szavai elhangzása után nyomban akkora balcsapottat helyezett el Hay Long testvér fején, hogy az székestől eldőlt. Amikor felállítottuk, azt a sajnálatos tényt állapíthattuk meg, hogy Tockostad gyógyászati beavatkozása túl jól sikerült. Az állkapocs feltehetően egy rövid ideig a helyén tartózkodott ugyan, de aztán folytatta az ökölcsapás által kijelölt útját, tudniillik most a jobb oldalra látszott félrecsúszni.
– Az isten áldja meg, nem bír gyengébbet ütni? – fakadtam ki ismét, nem tudván uralkodni afölötti csalódottságomon, hogy most már végképp hiába várom, hogy meghalljam Hay Long testvér rendkívül mulatságos akcentusát.
– Ez csak egy gyöngéd pofon vót – mentegetőzött Stramm őszintén csodálkozva. – Így kiakadni ennyitül! Egy ilyen után bármék trondheimi kocsmába megkérdezné tőlem a fószer, hogy tán nem szeretem a csajokat, vagy mi a rossebnek simogatom őtet?!
A norvég többek közt abban is különbözött egy orvostól, hogy – látva műhibája eredményét – habozás nélkül sorsára hagyta a beteget. Leginkább egy rádióriporterhez hasonlított most, amint új interjúalanyt keresett Mia Tyáng személyében.
– Na, mostan te gyüssz, főkolompos. Ki az isten vagy te, he? Mutatkozzál be szépen Stramm bácsinak. Csak nehogy aztat merd mondani, hogy a oxfordi egyetem teológijai karán végeztél könyvtár-oltár szakon, mer úgy pofán tanállak vágni, hogy mán mehecc is reinkarnálódni.
Mia Tyáng továbbra is úgy viselkedett, mintha legfontosabb kötelességének Megsepissen kolléga helyettesítését tartotta volna.
– Úgy látom, mindenáron azt akarod, hogy én legyek a keresztapád. De velem rosszul jársz, mer én minden porcikádat külön-külön fogom elnevezni. Na, lássuk csak… A füled legyen mongyuk… Cseng.
Püff!… Az első keresztelővel egy időben Mia Tyáng világraszóló fülest kapott.
– A fejed meg legyen teszem azt… Kong.
Bumm!… A második keresztelő nyomán Mia Tyáng orra úgy belapult, hogy szinte eltűnt az arcában. Möszjő Citokceau elkeseredve meg is jegyezte, hogy ha az egyre kevésbé Élő Isten netán mégis beszédre szánná el magát, jelentős problémáink fognak adódni az orrhangjai azonosításával.
Tockostad azonban rá sem hederített, sőt egyre jobban indulatba hergelte magát:
– Még aszongya ez a Pity Pang, hogy ő egy Élő Isten! Oszt én marha még pukedlizek előtte, meg őkegyelmes ekcelenciát szencségelek neki! Az isten fáját a betyár mindenségednek! Én nem tudom, ki az isten vagy, de hogy élő nem leszel, az hóttbisztos! Hogy a ragya verné ki a pofádat!… Egy frászt! Inkább majd verem én!
Durr!… Mia Tyángnak három foga bánta, hogy Tockostad a ragya helyett önmagának szavazott bizalmat. A francia nyelvész kétségbeesve figyelmeztette, hogy a mássalhangzók között jelentékeny csoportot alkotnak azok a hangok, amelyek kiejtéséhez szükség van a fogakra, de a hegyi vezetőt láthatóan kevéssé érdekelték a fonetika rejtelmei. Teljesen megvadulva bokszolóállást vett fel, és aprókat ugrott ide-oda, mintha csak a ringben lenne.
– Tudod te, hogy hogy kezdődik egy bokszmeccs? Úgy, hogy megütik a gongot. Hát én mostan tégedet elnevezlek Gongnak.
És megütötte, de úgy, hogy szerencsétlennek kicsattant a szája. Möszjő Citokceau lerogyott az egyik ágyra, és csöndesen siratni kezdte az ajakhangokat.
A hegyi vezető újabb sportággal próbálkozott:
– Nem ismersz még engemet, te ganajmocsadék, én könyvtár-csatár szakon végeztem, úgyhogy nyisd ki végre a pofád, mer úgy felrúglak székestül, hogy a plafon aggya a másikat! A kiskésit nekije!… Apropó, kiskés! – Tockostad a zsebébe nyúlt, előhúzta a bicskáját, és miközben lassan kinyitotta a pengét, ismertetni kezdte tevékenysége indítékát: – Úgy látom, vékképp letettél a beszédrül. De akkó meg minek néked nyelv? Csak a helyet foglalja a pofádba, nem igaz?
Jacques térdre borulva könyörgött neki, hogy hagyjon fel az újabb és újabb hangképző szervek likvidálásával, mert ha Mia Tyáng netán mégis elszánná magát, hogy válaszol a kérdéseinkre, semmire sem fogunk menni vele, tekintettel arra, hogy szinte lehetetlen egy olyan ember beszédét megérteni, aki csupán magánhangzók kiejtésére képes.