Amikor az öregember megjelent a pincelejáró ajtajában, Mario és Emma szinte egyszerre kiáltott fel:
– A Tanító!
Az olasz fiú utána rögtön Sztavrila felé fordult, és angol nyelven tájékoztatta a birtok úrnőjét:
– Ő az, akiről már meséltem nektek a kormányzó hivatalában, néhány nappal ezelőtt. Az Északi-földrészen találkoztunk vele, annak idején ő segített nekünk hajót szerezni Királyrévben, amikor át akartunk kelni Osmosis szigetére.
Brogin újra csak felbőszülni látszott. Mit pofáznak ezek már megint ezen az érthetetlen nyelven, amikor ő világosan megmondta, hogy nem tűri az ilyesmit?
Aztán a kardjára pillantott, és még mindig nem értette, miképpen lehetséges, hogy az imént húzta ki a pengét Mario testéből, de egy csepp vér nem sok, annyi sem látszik az acélpengén.
A testőr most már kissé szédült. Úgy érezte, egész életében nem érte annyi különös impulzus, mint azóta, hogy betette a lábát ebbe az elátkozott pincébe – bár ezt nyilván nem így fogalmazta volna meg magában. Mindenesetre ijesztően hatott rá, hogy mintha kezdene kiszaladni az erő a lábából, az agya pedig immár képtelen volt feldolgozni azt a rengeteg történést, amelyek ezen a dohos, félhomályos helyen estek meg vele.
Brogin nem is tudta, milyen közel a segítség. Pedig a leendő három segítőjéből kettő máris ott állt előtte. Sőt, ebben a pillanatban befutott a harmadik is, egy húsz év körüli fiatalember, és anélkül, hogy bármit is szólt volna, vagy bármerre is tekintgetett volna, lesietett a lépcsőn, és nyomban besorolt a másik két köpönyeges alak mellé, akik ekkor már szemközt álltak a testőrrel.
Brogin a homlokát ráncolva járatta végig a tekintetét a három fickó arcán.
– Hinnye, de hasonlítotok egymásra! Ti egy család vagytok? Nagypapa, fiú és unoka? – kérdezte csodálkozva.
– Úgy is mondhatjuk – hagyta rá Guzel, aztán sokkal komolyabb hanglejtéssel így folytatta: – Nagyon jól figyelj most ránk, mert attól függ a sorsod, mennyire leszel képes megérteni mindazt, amit mondani fogunk neked.
Brogin most már nem is szédülést érzett, hanem valami olyasmit, amit eddig még sosem tapasztalt. A tekintete még mindig ellenségesen villódzva járt ide-oda a három arcon, de közben egyszerűen képtelen volt levenni a szemét róluk. Úgy érezte magát, mint akit megbabonáztak, ezzel együtt olthatatlan kíváncsiság vett rajta erőt, és égett a vágytól, hogy megtudhassa, mit is akarnak neki mondani.
– Óriásit tévedsz velünk kapcsolatban, és ez az életedbe kerülhet. Mi nem az ellenségeid vagyunk, hanem a barátaid – szögezte le Guzel. – És nemcsak a te barátaid vagyunk, hanem a köztársaságé is. Azt viszont jól érzékeled, hogy a köztársaságot veszély fenyegeti, mégpedig nem is akármilyen, és az orzó, akit felaggattál a falra, ennek az egyik megtestesítője.
– Tudjuk, hogy te is a köztársaság híve vagy – vette át a szót valamivel csöndesebben az öregember. – És azt is jól érzékeled, hogy a kormányzó akár még meg is jutalmazhat, sőt, elő is léptethet a szolgálataidért.
– Vagy ki fog végeztetni – harsant fel fenyegetően a fiatal köpönyeges szava. – Előléptetés vagy halál? Dicsőség vagy örök szégyenfolt? Rajtad múlik. És ez most fog eldőlni, a mai estén. Jól gondold hát meg, hogy mit cselekszel!
– Szerinted a foglyod, ez a hitvány orzó mikor ér többet a kormányzó úrnak? – tette fel a kérdést Guzel. – Élve vagy holtan veszi nagyobb hasznát?
– És vajon a te dolgod, hogy kifaggasd? – csatlakozott szelíden az öregember. – Nem lehet, hogy a kormányzó inkább maga akarná elvégezni ezt a feladatot?
– Az életeddel játszol, ha most rossz döntést hozol – sulykolta igen szuggesztív modorban a fiatal. – Amit te a legnagyobb szolgálatnak hiszel, az a kormányzó szemében a legügyetlenebb bűn is lehet, amit a köztársaság ellen elkövetsz. Gondolkozz!
– Őket hiszed összeesküvőknek? – mutatott a háta mögé Guzel anélkül, hogy egyetlen pillanatra is levette volna a tekintetét a testőr arcáról. – Ők hárman ültek a hintóban a kormányzó mellett, amikor elkísérted őket erre a birtokra! Olyan ostobának véled tán a nagy Darioszt, hogy kizárólag összeesküvőkkel képes körbevenni magát? Ennyire nem bízol a sziget első emberében?
– Senki sem fogja elvenni tőled azt a dicsőséget, hogy foglyul ejtetted ezt az orzót – szólt csöndesen az öregember. – Márpedig ez az orzó a legfontosabb tanú egy olyan állambiztonsági ügyben, amelynek kiterjedéséről neked fogalmad sem lehet.
– Mit gondolsz, mi jár egy olyan testőrnek, aki állambiztonsági ügyekbe akarja beleártani magát? – harsant fel a fiatal köpönyeges hangja. – Dönts okosan és szerényen!
– Ne hagyd elveszni a dicsőséget, amely egy karnyújtásnyira van tőled – mondta teljesen egyszerre, bár különböző hangszínnel Guzel és az öregember.
– A köztársaság hőse lehetsz, ha most jól döntesz, a dicsőség pedig a családodra is rászáll nemzedékeken át – jelentette ki egyszerre mind a három alak.
Ez a jelenség, mármint hogy három ember látszólag bármiféle előzetes egyeztetés nélkül, egyszerre megszólalva, az utolsó hangig ugyanazt mondja, egyszerűen földbe döngölő volt. Broginnak most már végzetesen megrogytak a lábai, le is kellett kuporodnia a pince hideg kövére, ha nem akart elvágódni. A kard és a fogó is kiesett a kezéből. A kezébe temette az arcát, és ugyan legbelül elszántan küzdött azért, hogy megőrizze a lélekjelenlétét, de már nem volt képes rá, annyira ambivalens érzelmek borították el.
Aztán megharagudott magára, amiért ilyen gyengeséget mutatott. Felpattant ültő helyéből, és a kardját is megkereste, aztán szépen beletolta a fegyverét a hüvelyébe.
– Broginra és a családjára senki sem mondhatja azt, hogy a köztársaság ellensége! – jelentette ki, szinte a boltíves mennyezetnek címezve a szavait, aztán különös módon Guzel felé fordult, és váratlanul meghajolt:
– Várom parancsodat, nagyuram.