A vörös egyes kód nyomán a Kormányzói Testőrség vezetőjének haladéktalanul a sziget első embere elé kellett járulnia. Földi időszámítás szerint Dariosz hozzávetőleg 80-90 percre becsülte, mire ez a kérése teljesült, és ezt bizony nem tartotta helyénvalónak. De ezt a rosszallását semmilyen módon nem jelezte, amikor Nihuc vezérezredes végre megjelent a Kormányzói Hivatalban.
A testőrség főparancsnoka az ötvenes évei elején járó, gombszemű, erősen kopaszodó férfiú volt, akit a nagy jólét meglehetősen elkényelmesített. Már nem létezett olyan fejtartás, amellyel titkolni tudta volna a tokáját, a pocakja is meglehetősen észrevehető volt, és a vállai is jelentősen leereszkedtek, amióta nem vett részt semmiféle harci kiképzésben. Állandóan borostát viselt, talán a szája fölött terpeszkedő szemölcs miatt, a jobb orcáján pedig egy furcsa zsírcsomó növekedett.
– Mi még nem is beszéltünk négyszemközt, igaz-e? – kérdezte kedélyesen a kormányzó, miközben hellyel kínálta a vezérezredest.
– Nem volt rá szükség – mutatott rá Nihuc.
– Valóban, eddig a kormányzóságom idején még nem történt olyan esemény, amelyik szükségessé tette volna ezt – ismerte el Dariosz, majd a lehető legbarátságosabb hangon azt kérdezte: – Mivel telt a mai estéd, vezérezredes úr?
Nihuc hátradőlt a székben, aztán könnyed, csevegő modorban a következő tájékoztatást nyújtotta:
– Ráklevest vacsoráztam. Van egy kiváló szakácsnőnk, aki még ismeri az ős-meori receptet, és valami olyan fejedelmi módon tudja elkészíteni ezt az étket, hogy az egészen elképesztő. Ha akarod, kormányzó úr, alkalomadtán átküldhetem hozzád főzni – tárta szét a kezeit a parancsnok, hogy kellően bratyizó hangulatot kölcsönözzön a megbeszélésnek.
– Köszönöm, talán majd egy jeles nap alkalmából igénybe veszem – hárította el a felajánlást diplomatikusan Dariosz.
– Nos, eme kiváló rákleves élvezete közben lepett meg a futárod – mélyítette le a hangját a testőrparancsnok, hogy nyomatékot adjon rosszallásának.
Dariosz nem volt vevő az érzelmi ráhatásra, tárgyilagos hangon folytatta a megbeszélést:
– Nyilván tudomásod van róla, hogy ma merényletet kíséreltek meg ellenem.
– Rendkívül bosszantó – szisszent fel Nihuc, de mintha nem is tulajdonított volna különösebb jelentőséget a dolognak, előrehajolt, és mintegy bennfentes módon, joviális mosollyal rákérdezett: – Ezek az őrültek nem tudták, hogy kivel állnak szemben? Hahaha! Mégis, mit reméltek? Az aréna bajnokát akarták eltenni láb alól?
Dariosz csupán mérsékelten találta viccesnek a hozzászólást:
– Milyen intézkedéseket hoztál meg az esemény óta? – kérdezte.
– Nem értelek, kormányzó – fogta komolyra a vezérezredes is. – Te magad tiltottad meg, hogy az esemény megtörténtének híre napvilágra kerüljön. Hát akkor miféle intézkedéseket hozhattam volna? Nem utasíthatom a katonáimat arra, hogy kezdjenek el nyomozni egy olyan ügyben, amelyik nem is létezik!
– Igazad van – hazudta Dariosz, és most már ő is hátradőlt a székében. Úgy vélte, innentől kezdve nagyjából tudható, hogy kiféle ez a parancsnok, és közben felmerültek az emlékeiben a Melbourne-ben eltöltött szép napok, amikor százszámra vitt be az őrsre hasonló alakokat, akikről jól tudta, hogy minimum egy köztéri akasztást érdemelnének, de abban is biztos volt, hogy záros határidőn belül úgy sétálnak ki a rendőrségről, mintha mi sem történt volna.
– Sajnálom, hogy korábban nem ismerkedhettünk meg jobban – jelentette ki barátságosan. – Te mióta is vagy a Kormányzói Testőrség parancsnoka?
Nihuc most már könnyedén keresztbe tette a lábait, és nagyon büszkén kezdett anekdotázni a családjáról:
– Már a nagyapám is ebben az alakulatban szolgált, igaz, azt még Királyi Testőrségnek hívták. De hát változnak az idők, nem igaz? Mindenesetre régi katonacsaládból származom, nálunk a férfiak vonalán egyértelmű volt a szolgálat és a hűség. És ebbe csatlakoztam be jómagam is.
Dariosz elismerően bólintott:
– Bizonyára rendkívül edzett voltál fiatalkorodban. Utána mégis mi okozta, hogy ma már olyan zsíros és petyhüdt az alkatod, hogy egyetlen próbára sem mernél kiállni az arénában?
A vezérezredes arcáról leolvadt a bájmosoly.