Ezen a ponton félrehívtam Tockostadot, aggódva konstatáltam ugyanis, hogy Zoran Gutanovics nem tartózkodik a körünkben, s az ilyen jellegű felfedezések újabban nem voltak kedvező hatással a lelki egyensúlyomra. No és arra vonatkozóan is fel szándékoztam tenni pár kérdést, hogy mi is van azzal a bizonyos fegyverarzenállal, amit ők ketten fedeztek föl a pincében.
A hegyi vezető egyetlen mondattal megválaszolta mindkét kérdésemet:
– Odale van Gutanovics úr a pincébe, a nemrég tanált fegyverekkel vacakol.
Amikor lementem az alagsorba, csakhamar megállapíthattam, hogy Tockostad korántsem a megfelelő igét alkalmazta, amikor a jugoszláv antropológus puskákkal és gépkarabélyokkal kapcsolatos munkálkodását vacakolásként jellemezte. Zorannak minden mozdulatából szakértelem áradt, s látszott rajta, hogy eme tevékenység igencsak a kedvére való. Ahogy kibontogatta a fegyvereket a zsírpapírból, buzgólkodása leginkább egy okleveles csecsemőgondozóéra emlékeztetett.
Felvilágosítottam a dolgok jelenlegi állásáról, és megállapíthattam, hogy Zoran Gutanovics, már ami a szavaimra való reagálást illeti, üdítő kivétel az expedíció többi tagjához képest. Nem röhögött, mint Capatos, nem fakadt sírva, mint Puja, és Frigorjevával ellentétben nem vádolt meg azzal, hogy azért találtam ki ezt a marhaságot, mert szexuális kapcsolatot akarok vele létesíteni. Sőt. Első reakciója hallatán úgy tetszett, a sorsnak különös adományaként értékeli a lehetőséget:
– Hurrá, megint apríthatom a rohadt fasisztákat!
Nem szándékoztam vitát nyitni arról, mennyiben tekinthetők fasisztáknak a japánok, már csak azért sem, mert kollégám egy másik szava sokkal inkább meghökkentett:
– Megiiint?… – tátottam el a számat. – Hogy érti azt, hogy megint? Hiszen maga olyan, fiatal, Zoran, a világháború alatt legfeljebb pattanásos kamasz lehetett…
– Így igaz – hagyta helyben a feltételezésemet –, kócos kis ördögök voltunk, de a miénk volt a legeredményesebb ifjú partizáncsapat az egész Dinári-hegységben! – jelentette ki büszkén, miközben tekintete a múltba révedt. – Hej, hány utat aknáztunk alá, hány hidat robbantottunk fel, hány német vonatot siklattunk ki! És ha netán élve került a kezünk közé egy náci, bizony azt is megbánta, hogy megszületett. Ha nem vallott, először is kitéptük a nyelvét, aztán vagy felakasztottuk, vagy lelőttük mint egy kutyát! Esetleg felkoncoltuk, felnégyeltük, kizsigereltük, karóba húztuk, vagy csak egyszerűen kitapostuk a belét! – harsogta egyre jobban belelovallva magát a harci kedvbe, majd hirtelen lecsillapodott, és már csak szelíd nosztalgiával jegyezte meg: – No de hát… édes évek, hol vagytok ma már…?
Furcsa gondolatok kezdtek el motoszkálni bennem Zoran szavai nyomán, de nem volt időm kibontakoztatni őket, mert a derék antropológus időközben elkészült a fegyverek üzembe helyezésével, így hát nekifogtunk, hogy felcipeljük a dögnehéz ládákat a pincéből fölvezető lépcsőn.
Amikor az utolsó szállítmánnyal is felértünk az aulába, örömmel láttam, hogy Tockostadnak sokkal hatékonyabban sikerült felvilágosítani és lelkileg megdolgozni az expedíció tagjait, mint nekem. Egyedül Balganaiva festett úgy, mint aki nem hajlandó szembenézni a ránk váró megpróbáltatásokkal:
– És ha megmondanánk nekik, hogy már rég vége van a háborúnak? – szepegte reménykedve. – Biztosan nagyon örülnének neki…
– Maga még szinte gyerek, Puja – karolta át a vállát Csuhajlova –, szerencséjére nem ismerheti az ellenséget testközelből. Higgye el nekem, semmit sem érnénk el vele, ha megpróbálnánk tárgyalásba bocsátkozni velük. Legfeljebb valami hadicselre gyanakodnának.
Jack Pot teljes mértékben osztotta Ihajla véleményét:
– Ráadásul a világ valamennyi katonája közül a japán a legfanatikusabb – tette hozzá. – Nem értenek ezek, csak a fegyverek nyelvén.
– Hát akkor miért nem menekülünk innen? – fakadt sírva a parapszichológus. – Hiszen maga mondta az imént, Stramm, hogy még van két teljes óránk!
– Oszt hova a retekbe menekülnénk? – érdeklődött tapintatosan Tockostad. – Ebbül a völgybül csak kétfele vezet ki út: a Kart-hágó, mint tugygyuk, járhatatlan; a másikat meg ippeg az ellenség foglalja el. Vagy tán bújjunk el Khlumpa kalyibáiba? Na, még a vóna a legnagyobb marhaság. Csak akkor van esélyünk, ha itten maradunk a kolostorba.
– És ez az esély nem is olyan kicsi, mint hinnék – próbáltam némileg tompítani a hegyi vezető szavainak élét. – Az épület jól védhető terepen fekszik, masszív kerítés veszi körül, ráadásul olyan fegyverarzenálunk és annyi muníciónk van – mutattam a faládákra –, amivel akár hónapokig is kényelmesen tartani tudjuk az állásainkat. Higgyenek nekem, kollégák, egyike vagyok azoknak, akik saját szemükkel látták ezeket a katonákat: a felszerelésük sok kívánnivalót hagy maga után, nehézfegyverekkel például egyáltalán nem rendelkeznek, a muníciójuk sem lehet valami sok, és ahogy elnéztem őket, nem táplálkozhattak valami bőségesen az elmúlt időszakban.
A táplálkozás fölemlítése nyomán Ihajlának keserű gondolatai támadtak:
– És ha megpróbálnak kiéheztetni minket? – aggodalmaskodott a terebélyes néprajzkutató, akire pedig a japánok eme stratégiája kifejezetten előnyös hatással lett volna.
– Na mi van? Csak nem vegetáriánus kend? – vágta hátba barátságosan Tockostad. – Én nem tudom, milyen íze lehet a jakhúsnak, de hogy egy ekkora csorda mellett vétek vóna éhendögleni, az hóttbiztos.
Puja Balganaivából erre kitört a zokogás, de mint kiderült, nem az elkövetkező időszak várhatóan egyhangú étrendje ríkatta meg, hanem feltehetően a jakok levágása indított el benne egy szomorú asszociációt:
– Szegény, szegény Feye van der Uth! – hüppögte. – Meglátják, mindannyian úgy járunk, mint ő!
Őszintén csodáltam Stramm Tockostadot. Alig néhány percre hagytam magára az expedícióval, ám ez az idő elég volt számára, hogy mind Feye van der Uth szomorú esetét, mind a várható hadiállapotot beadagolja a társaságnak, mégpedig annak a társaságnak, melynek tagjai között olyan nehezen kezelhető egyéniségek is voltak, mint például Frigorjeva.
A meteorológusnő egyébként ekkor már flegmatikus arckifejezéssel álldogált az imamalom mellett, és az orcáin két hatalmas piros folt jelezte, hogy talán dr. Ragtapasz sem olyan tapintatosan vette a pártfogásába, ahogy azt a hegyi vezető elképzelte. Mindazonáltal éppen ők ketten voltak azok (mármint Zima és a görög), akik a következő percben kánonban kezdtek hisztizni. Ekkor jött be ugyanis az épületbe Hayba kapitány, akinek az arcán jól látszott, hogy már ő is tisztában van a helyzet komolyságával. Ám, mint kiderült, nemcsak ezért volt feldúlt. Azt jelentette a hegyi vezetőnek, hogy a serpák, megneszelve a ránk leselkedő veszélyt, őrült tempóban csomagolnak, mert haladéktalanul el akarják hagyni a kolostort, és le akarnak vonulni Khlumpába.
– Ott egye meg a fene. Mennyenek isten hírivel – legyintett a norvég, aztán hirtelen felvonta a szemöldökét: – Mi a rossebet csomagolnak? El ne képzeljék mán, hogy innét bármit is elvihetnek! Na, eriggyen csak vissza kend, oszt mongya meg nekiek: se élelmet, se szerszámot, se semmit nem vihetnek el magukkal. Ha szükségük lesz valamire, mennyenek be Khlumpába a bótba, oszt vegyék meg.
– Ott nem vannak sok áruk, csak legfőlegebb fapapucsok csupán többnyire – informálta a rendőr.
– Eztet majd panaszolja el kend Kajmánoduba a belkereskedelmi miniszternek. Na, lóduljon mán, mer meglóg az a gyáva bagázs!
– És mi legyen-e a jakokjukkal?
– Mi a kórság van a jakok lyukával?
– A kapitány nyilván azt akarja kérdezni – tolmácsolta Möszjő Citokceau –, hogy mi legyen a serpák jakjaival.
– Ahá, ércsük – bólogatott Stramm. – A jak innestől kezdve a élelem kategóriába tartozik. Tehát itten marad. Mennyenek gyalog, kibírnak egy negyedórás sétát. Pláne, hogy semmit se kell cipelniük.
Úgy festett, a kapitány előtt most már világos minden. Előrántotta a pisztolyát, és elszántan megindult az ajtó felé. A hegyi vezető még utánakiáltott néhány instrukciót:
– Amék gyanús, azt motozza meg! Ha valaméknek hirtelen nagy hasa nőtt vóna az elmúlt tíz percbe, annak nyúljék be kend bátran a kabátja alá! Oszt ha valami gond lenne, csak szóljék, nyomba kimegyek, oszt lepofozom mindeggyiket!