Matematikus barátommal besiettünk a kolostorba, de alig, hogy beléptünk az ajtón, rögtön külön is váltunk. Felküldtem Jacket az emeletre, és eligazítottam, hogy kit hol talál meg, én pedig pártfogásomba vettem a nagyteremben bóklászó Capatost, mert elhatároztam, hogy teszek egy utolsó kísérletet arra nézvést, hogy a spanyolt végre a közös ügyünk szolgálatába állítsam, elvégre a közeljövőben minden emberre szükségünk lehet. Eléálltam, vettem egy nagy levegőt, és belefogtam:
– Szenyor Leplez, figyeljen rám néhány percig. Könyörögve kérem, felejtsen el mindent, ami kettőnk között az elmúlt napokban lezajlott, és próbálja meg elhinni, csak most az egyszer, hogy halálosan komolyan beszélek. Nos, nem véletlenül használtam ezt a kifejezést. Valóban halálos veszélyben vagyunk. Az a helyzet ugyanis, hogy útban van a kolostor felé egy japán katonai alakulat, egy deszantos század, és bő két óra múlva minden bizonnyal meg fogják ostromolni az épületet. Elhiszem, hogy mindez nagyon vadul hangzik, de higgye el nekem, térden állva kérem, hogy ez a színtiszta igazság! Az elkövetkezőkben minden használható emberre szükségünk lesz, hiszen a kolostor rövidesen át fog alakulni…
Amikor a részeg hidrológus félbeszakított, az volt a benyomásom, hogy mondandómnak mindössze az utolsó néhány szavára volt képes odafigyelni:
– Őszintén remélem, hogy ezek az átalakítások az intézmény felszereltségében is jelentős fejlődést fognak eredményezni, mert az már mégiscsak tűrhetetlen állapot, hogy az egész kócerájban nem találok egy rohadt harapófogót, amivel leoperálhatnám ezt az átkozott kupakot erről a nyavalyás palackról.
Természetesen azt akartam mondani, hogy a kolostor átalakul erőddé, amelyet meg kell védenünk, de Capatos szokás szerint nem volt hajlandó figyelmét a közlendőimre fordítani. Már csak azért sem, mert érdeklődési körét jelen pillanatban teljesen kitöltötte a felbontatlan üveg whisky, amelynek kupakját végtelenül szomorú tekintettel mustrálgatta.
Aztán az is eszembe jutott, hogy amiképpen bennem az ő reakciói iránt, úgy talán benne is kialakult valamiféle immunitás a személyemmel kapcsolatban, és nagyon nehéz feladat lesz meggyőzni arról, hogy az ostoba ugratáson kívül egyéb célom is lehet, ami miatt szóba állok vele. Mindenesetre én mindent beleadva tovább próbálkoztam:
– Szóval, mint említettem, a japánok nemsokára itt lesznek, és rohamra indulnak majd, hogy bevegyék az épületet, így hát szükség lesz minden férfiemberre. Úgyhogy arra kérem, hogy most az egyszer, csak egyetlen egyszer adja meg nekem azt az esélyt, hogy végiggondolja az általam elmondottakat, és csak úgy próbaképpen tételezze fel magában, hogy hátha nem viccből tépem itt a számat, hátha nem ugratni akarom, hátha mégsem vagyok az a mókás fickó, akinek hisz, hátha tényleg igaz, amit beszélek!
– Hidd el, cimbora, nehéz ezt nekem kimondani, de a végén még kénytelen leszek igazat adni nektek, és én is beírok a kolostor panaszkönyvébe, közvetlenül a ti disznósajtos bejegyzésetek alá. Isten tudja, mióta bolyongok ezzel az ígéretesen teli üveggel a kezemben, és sehol sincs a személyzet, aki segíthetne eltávolítani ezt az átkozott kupakot.
– Az isten szerelmére, ember! Próbálja már végre felfogni, miről beszélek! – ragadtam meg a vállait. – Nyakunkon a japán hadsereg! Egy második világháborúból visszamaradt deszantos század! Két órán belül megtámadják a kolostort!!
– Hát persze, Lesbie kolléga, jönnek a japánok, persze, persze – lapogatta meg a hátam, s közben olyasfajta kényszeredett mosollyal nézett rám, ahogy egy túlórázástól megfáradt elmegyógyász nézne a leghülyébb betegére. Most először volt hajlandó leemelni a tekintetét a kupakról, és a következőkben tanúbizonyságot tett arról, hogy új módszert dolgozott ki ellenem. Ennek abban állt a lényege, hogy meg sem próbálta elvitatni mondanivalóm igazságtartalmát, sőt, hogy úgy mondjam, még rá is tett egy lapáttal:
– Bizony, súlyos a helyzet. Magam is most kaptam a hírt, hogy egy marokkói kerékpáros ezred partra szállt Gibraltárnál, arról nem is beszélve, hogy az ugandai hőlégballonos dandár már Londont bombázza, a tetejébe pedig jamaikai búvárkalózok a hatalmukba kerítettek négy amerikai tengeralattjárót.
Időközben megérkeztek körünkbe az expedíció nőtagjai is Phil O’Dendron társaságában, így már ők is fültanúi lehettek, miféle témában akarom meggyőzni a részeg hidrológust. Nagyon kétségbeesetten magyarázhattam, mert Capatos arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, és láthatóan nem tudta eldönteni, vajon az évtized leggigantikusabb átverésével próbálkozom-e, vagy tényleg világgá ment a maradék eszem is. Mindenesetre őszinte részvétet mímelve vigasztalni kezdett:
– Ne aggódj, cimbora, biztos forrásból tudom, hogy mindjárt itt lesz a bangladesi lovasság, az majd megvéd minket – vigasztalt meg, miközben biztatólag a vállamat veregette, aztán magához ölelte meggyötört kupakú whiskyspalackját, és a legnagyobb lelki nyugalmat árasztva felbotorkált a szobájába.
Mielőtt újból megszólalhattam volna, Frigorjeva vette át a részeg spanyol szerepét, és nagy hangon szónokolni kezdett, elsősorban nőtársaihoz:
– Egy szavát se higgyétek el ennek a szélhámosnak, kolleginák! Megmondom én, mi a szándéka! Pánikhangulatot akar előidézni, hogy aztán kihasználhassa a helyzetet a saját mocskos céljai érdekében, azaz hogy mindannyiunkat ágynak dönthessen!
Maga is megdöbbenve tapasztalta, mennyire nem találtak kedvező fogadtatásra a szavai az expedíció másik három nőtagjának körében. Ihajla arcán az látszott: bárcsak igaz lenne, amit a honfitársnője mond. Kukkolét is elég nehéz lett volna meggyőznie az én mocskos szándékaimról, a szobájában nemrégiben lejátszódott jelenet után. A leglátványosabb kudarcot azonban Balganaivánál könyvelhette el, aki hüppögve, vádló hangon felelősségre vont:
– Látja, Lesbie, nem kellett volna olyan gúnyosnak lennie reggel, amikor a hipnotikus álmomban látottakról beszéltem; a katonákról, akik valami érthetetlen nyelven beszéltek; a rengeteg fegyverről, amik fülsiketítően ropogtak, és az emberi…
– Mi a fene van magukkal? Agyukra ment a hidegfront? – vágott közbe dühösen Zima, amiért ezúttal roppant hálás voltam, mert egyelőre nem igazán szerettem volna, ha a földön focilabdaként guruló emberi fej is szóba kerül.
Ekkor végre megérkezett Jack Pot is, jobbján az álmos tekintetű dr. Ragtapasszal, akire, gondolom, előzőleg rá kellett törnie az ajtót. Matematikus barátom jelenlétéből erőt merítve megragadtam Frigorjeva vállait, mélyen a szemébe néztem, és elővettem egyéniségem szuggesztív oldalának utolsó tartalékait:
– Értse már meg valahára, Zima: nem hidegfrontról, hanem japán frontról van szó!
Egy pillanatig úgy tűnt, ezúttal végre sikerem lesz, ám csakhamar nosztalgiával gondolhattam Szenyor Leplezre, a notórius hitetlenkedésével, a bárgyú arckifejezésével és az alkoholgőzös röhögésével együtt. Zima ugyan egy darabig némán bámult a szemembe, de mint kiderült, ez csak amolyan vihar előtti csend volt a meteorológusnőnél. A következő percben világossá vált, hogy Frigorjeva már nincs abban az állapotban, hogy uralkodni tudna megviselt idegei fölött. Egyetlen szökkenéssel a falnál
termett, sorban leemelte az ott kiállított kegytárgyakat, és hisztérikusan a földhöz csapkodta őket, majd miután pillanatok alatt lecsupaszította a falat, páros lábbal ugrálni kezdett a még épen maradt holmikon, s közben olyan artikulálatlan fejhangok törtek elő a torkából, hogy az embernek az az érzése támadt: ilyesféle lehet egy tojásait féltő neuraszténiás emu viselkedése, amikor vadászok közelítenek a fészkéhez.
Ekkor lépett be az épületbe Tockostad, nyomában a francia-japán kettőssel.
– Hát eztet a időjósnőt meg mi leli? – érdeklődött Stramm a társaságtól, de mivel egyelőre nem kapott választ, Frigorjeva felé fordult: – Tán szemléltetni akarja kend, hogy néz ki egy tájfun?… Na, haggyék fel vele sürgősen, mer ilyesmire most egy perc időnk sincs. Mégpedig azér, mer gyünnek a jappánok, úgyhogy…
Ez a végszó épp kapóra jött Zimának, aki habozás nélkül a megszeppent és semmit sem értő Kutatomukira támadt, a szemére vetve a két nappal korábbi viselkedését, amikor is az éjszaka egy részét közös sátorban töltötték.
– Nem erre az egyetlen, árva kis sárgaborsóra céloztam – próbálta magyarázni a helyzetet a norvég –, hanem arra a száz katonára, akik ippeg most masíroznak a…
Megint csak nem tudta befejezni a mondatát, mert a nekivadult meteorológusnő hirtelen felemelte az ökleit, és hisztérikusan dörömbölni kezdett a norvég domború mellkasán, s ezenközben habzó szájjal üvöltözött mindenféle rövid szavakat, melyek között Jacques Citokceau bizonyára örömmel fedezett volna fel néhány unikumnak számító megjegyzést, amennyiben bírja az orosz nyelvet.
A norvégot ezúttal nem lehetett kihozni a sodrából. Arcszíne meg sem közelítette a már jól ismert céklavörös árnyalatot. Elkapta Zima csuklóit, és nyugodt, tárgyilagos hangon így szólt:
– Na idefigyejjen, naccsád, én életembe még csak két nőt ütöttem meg, az egyik az anyósom vót, a másik meg egy oslói fogorvos, amék azt ígérte, hogy nem fog fájni. Azt ajánlom, ne akarjék kend mindenáron dobogóra kerülni, mer semmi öröme nem vóna benne.
Aztán Miapanasz Ragtapaszhoz fordult, és megkérte, hogy próbálja meg valami úton-módon lenyugtatni Frigorjevát, mielőtt kárt tenne magában, esetleg valaki másban.
A görög fontosnak tartotta újfent hangsúlyozni azt a közismert tényt, hogy ő tulajdonképpen állatorvos, de Tockostadot már nem hatották meg ilyesféle szakmai finomságok:
– Ne mentegetőzzék mán mindig ezzel, doktor úr! Ez az eset ippeg hogy kendre tartozik. Most mongya mán meg, mi különbség van Frigorjeva meg egy veszett grizzlymedve közt? Legfejjebb annyi, hogy a meteorológusokra vadászati tilalom van, sajnos… Na, vegye csak a pártfogásába, kend tán nagyobb tapintattal tud lenni hozzája, mint én.