– Hát kendet meg ki a rosseb hagyta így helybe, Lowkupec úr? – érdeklődött Tockostad, amikor megjelentem a körükben a sziklaszirten. Dióhéjban összefoglaltam az elmúlt fél óra történetét (persze az intim részletek elhallgatásával), mire a hegyi vezető kijelentette, hogy még egy ilyen húzás, és O’Dendront hadbíróság elé állítja.
Mindemellett nem látszott különösebben feldúltnak vagy döbbentnek. És ugyanez volt elmondható Jacques Citokceau-ról és Hanuka Kutatomukiról is. Bár az is igaz, hogy Jack Pot barátommal már némileg felkészítettük őket a várható lelki megpróbáltatásra, és a látványt is volt idejük megszokni, mire utolértem őket.
A norvég elkérte tőlem a távcsövet, hosszasan pásztázta vele a szemközti hegyeket, aztán átnyújtotta Kutatomukinak, s közben így szólt a nyelvészhez:
– Kérdje mán meg a haverját, Citokceau úr, véletlenül nem-i könyvtár-ruhatár szakon végzett? Merhogy ki kék tanálni, miféle fegyvernem egyenruhája virít ezeken a disznókon.
Az ősz szakállú francia lefordította a kérdést japán barátja számára, majd ismertette a választ:
– Kutatomuki szerint valamiféle deszantos egység lehet.
Amikor visszakerült hozzám a távcső, elfogódott szívvel emeltem a szemem elé. Azután viszont gyorsan enyhülésnek indult az elkeseredettségem. Közelebbről is szemügyre véve egyáltalán nem látszottak valami félelmetes harcosoknak a japánok. Egykedvűen poroszkáltak jakjuk hátán, és csupán kézifegyvereket véltem felfedezni náluk. Örömmel állapítottam meg, hogy fölöttébb kevés a málhájuk, amiből arra következtettem, hogy nem lehetnek túlságosan gazdagon felszerelve munícióval. Azt is megnyugtató volt látni, hogy nehézfegyverekkel egyáltalán nem rendelkeznek. Fölfedeztem ugyan egy jak vontatta kétkerekű alkalmatosságot a menetoszlopban, ám mindössze egy pillanatig hittem ágyúnak, aztán rájöttem, hogy egy magas rangú tiszt szállítására szolgál, akinek tőből hiányzott mindkét lába. Borúlátásom percről percre apadt, s ki tudja meddig tartott volna ez a folyamat, ha Stramm nem ragadja ki a kezemből Kukkole munkaeszközét.
– Én kilencvenhét katonát olvastam meg – jelentette be kisvártatva a hegyi vezető, aztán Jack Pothoz fordult –, de nem bánnám, ha kend is utánaszámolna, mégiscsak maga itt a matematikus.
– Kilencvenhat és fél, maga nyert – vigyorgott Jack a távcső mögött, miközben rámutatott, hogy az egyik tisztnek tőből amputálták mindkét lábát, tehát semmiképpen sem vehető számításba egész emberként. Aztán újból elkomolyodott, mert Tockostad abban kérte a szakvéleményét, hogy vajon mennyi időre lesz szüksége a japán század menetoszlopának, hogy elérje a kolostort.
– Nézzük csak…, tekintetbe véve az emelkedő dőlésszögét és az előttük álló hágószakasz hosszát – pásztázta végig a hegyeket Jack –, nos, én hozzávetőleg két és fél órában határoznám meg az időtartamot, de ettől plusz-mínusz tizenöt perc eltérés lehetséges. Az egyenlet megoldásának értékkészlete tehát egy százharmincöt és százhatvanöt perc közötti időintervallumba esik.
– No, akkó húzzuk visszafele a belünket a kolostorba, mer még sok a dógunk – adta ki a parancsot a hegyi vezető, és amikor elindult a hóban, legnagyobb meglepetésemre, vidám nótát kezdett fütyörészni.
Mellészegődtem, és megkérdeztem, vajon mi az oka virágos jókedvének.
– Megmondom én, mi van, Lowkupec úr. Én egy végtelenül eccerű ember vagyok – tájékoztatott fölöslegesen. – Aztat szeretem, hogy ha mán harcolni kell, akkor a játékszabály meg a harcmodor is legyék tiszta és egyszerű. Mer aztat nehezen tudom elviselni, ha belódítanak egy setét szobába, oszt ott kapok egy marha nagy pofont, osztán asse tudom, kinek kéne visszaadni. Ebbe az expedícióba is ippeg e vót a helyzet. Az eggyik fószert leszúrták, a másiknak a szikláho csapdosták a koponyáját, a harmadiknak meg az agyába állítottak egy baltát, oszt mikor mán e se vót elég, akkó leszabták az egész fejit. Mámmint a negyediknek. A végin mán asse lehetett tunni, ki kivel van. Mosmán legalább tisztul kifele a kép. Valami elmebeteg idecsalt minket, hogy katonásdit jáccunk a jappánokkal. Errül van szó.
– De miért? Akad olyan perverz, nyomorult gazember, aki örömét lelheti ebben? – vetettem közbe. – Vagy ki az az illető, akinek bármiféle haszna származhat ebből?
– Ki tudhassa aztat közülünk? De annyit mondhatok: ezek a rohadékok olyan zakót fognak kapni, hogy nem lesz az a vállfa, amék megtarcsa!
– Mitől olyan biztos ebben, Stramm?
– Nemrég említettem kendnek aztat a fegyverkészletet, amit Gutanovics úrral tanáltunk, ugyi? Na, hát attul vagyok olyan biztos a dógomba. Mer akárki is szervezte eztet a kis tréfát, azokat a géppuskákat kihagyta a számitásbul. Nem is beszélve a lőszerekrül. Mindenesetre jól el vót álcázva, a biztos. Minden ládára a vót felfestve, hogy whisky meg rum. Mink is ippeg csak kiváncsiságbul nyitottuk ki az elsőt, oszt utánna nem győztük az állunkat keresgélni a padlón.
– Ki hagyhatta ott? – tettem fel a kérdést, inkább csak magamnak, Tockostad azonban kimerítő választ adott:
– Nem mindeggy? Ott van, oszt kész. Egyébként próbáltam vóna én ebbe a tárgyba puhatolózni annál a Mia Tyángnál, de akkor mán nem értettük, mit makog. Még Citokceau úr se bírta megfejteni, pedig odahajolt teljesen a fószer pofája elé. Mondtam is neki, vigyázzék kend, le ne harapja ez a gané a fülit! Akkor oszt valóba sajnálhatta vóna, hogy rá hallgattam, oszt mégse vertem ki annak a gazembernek a összes fogát!
Hatalmas kacagással kísérte saját poénját, én meg közben nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire nagyra becsüli a humorát, vagy ezzel is csak a lelket akarja tartani bennünk.
A kolostor udvarán összefutottunk Hayba kapitánnyal, akire alig ismertünk rá, annyira ki volt vetkőzve önmagából. Amint észrevett minket, feldúltan üvöltve rohant elénk.
– Ajajaj, Miszterek, ajajajaj! Rettenet! Össze vagyok rémülve! El vagyok iszonyodva! Meg vagyok szörnyülődve! Borzalom!
Jacques Citokceau megosztotta velünk azt a feltételezését, miszerint Möszjő Hayba a közelmúltban fellapozhatott egy szinonimaszótárt, mégpedig valahol az ijedtség címszó táján. A kapitány következő mondataiból azonban más derült ki:
– Én pontosan közelegek éppen felőle a jégveremnek! Jaj, mit lát a két szemeim! Énnekem a haja az égnek állja! Ott, ott, benne a veremben of jég, ajajaj!
– Mi a rossebet keresett ottan kend? – érdeklődött mérgesen a hegyi vezető. – Tán leltározott a hóttetemek közt? Vagy ki vót melegedve, oszt egy kicsit hűsölni akart?
– A holland Miszter! A holland Miszter! Nincsen folytatása az őneki nyakának! El van gurulódva neki a feje őtőle! Jaj, szegény feje! Jaj, szegény többi teste! – rivalgott eszelősen, miközben, talán illusztrációképpen, ő is vadul csóválni kezdte a fejét jobbra-balra.
– Na-na-na-na-na! El ne veszíccse mán kend is a fejit! Ippeg elég baj, hogy az a csóró holland fószer mán két darabba van! Na, mosdjon csak meg egy kicsit a hóba, oszt ha lesz még valami közlendője, aztat síri csendbe mongya el, ha leheccséges.
A síri csend említése nyomán erősen lefelé görbült a kapitány szája, mindazonáltal igyekezett teljesíteni a hegyi vezető parancsát. Amíg lehűtötte magát, Tockostad számunkra is kiosztotta a feladatot:
– Lowkupec úr, maguk mostan Jackkel bemennek a épületbe, összetrombitálják a többieket, osztán megpróbálják beadagolni nekiek, hogy mi a nagy helyzet. Mink is mingyán gyövünk, csak elébb lenyugtassuk a kapitányt, oszt aután ellátogatunk a serpákho. Felmérem a élelemkészletet, meg kinyittatom a fegyverládákat is. Na eriggyenek befele, kend meg gyüjjék utánam, Citokceau úr, mer igencsak szükségem lesz a nyelvtudására! – azzal atyaian átkarolta Hayba kapitány vállát, és megindultak a hátsó épületrész felé.