Nem tehettem mást, fölvonszoltam Mia Tyángot a második emeletre. Ott aztán rövid terepszemle után pengeéles logikával kikövetkeztettem, mi is történhetett korábban. A hegyi vezető külön szobában helyezte el a főlámát játszó gazembert, feltehetően azért, hogy ne tudjon kommunikálni a többiekkel. Amikor visszatértek a Vidám Fiúkból, Phil O’Dendront állította őrnek, az illuminált botanikus azonban elaludt, így nem vette észre, hogy Mia Tyáng valami módon kioldotta a köteleit, és meglépni készül.
A másik őr, dr. Miapanasz Ragtapasz is álomba merült, ám ennek nem lettek túlzottan súlyos következményei. Egyrészt azért, mert a másik négy ál-láma közül, akikre felvigyázott, egyik sem bírta eloldozni magát, másrészt pedig azért, mert a görög állatorvos elővigyázatosan a szoba padlóján ülve, belülről az ajtónak támaszkodva szunnyadt el. Így aztán Hay Longéknak semmi esélyük sem volt rá, hogy észrevétlenül távozzanak a szobából. Jómagam is csak úgy tudtam behatolni, hogy néhányszor nekiugrottam az ajtónak, így sikerült rábírnom a nehezen ébredő doktort, hogy engedjen be végre. Miután mindent rendben találtam, átmentem a másik szobába, és bevonszoltam Mia Tyángot is, akit úgy megkötöztem, hogy beleroppantak a csontjai. Aztán összetörtem egy széket, mire a botanikus végre felriadt.
– Ha egyetlen gyanús mozdulatot tesz ez a gazember, szó nélkül kólintsa fejbe! – nyomtam a kezébe az egyik széklábat, aztán elindultam kifelé, de az ajtóból még visszafordultam. Nem csalt a megérzésem, O’Dendronnak megint csak le akart ragadni a szeme.
– Könyörgöm, próbáljon ébren maradni, Phil! Nagyon fontos, hogy ne lóghasson meg még egyszer ez a gazember, úgyhogy rajta legyen a szeme! – parancsoltam rá, majd a nyomaték kedvéért hozzátettem: – Mind a két szeme!
Lesiettem az első szintre, és bekopogtam a meteorológusnő szobájába:
– Zima, kérem, nyissa ki az ajtót!
– Majd ha fagy! – hangzott bentről a zord visszautasítás.
– Könyörgök, Zima, életbevágóan fontos! Nagyon nagy szükségem lenne a távcsövére!
– Micsoda beképzelt alak maga, Lowkupec! Azt hiszi, minden nő hanyatt esik a link dumájától? Azt képzeli, minden nő odáig van a deresedő halántékáért, meg a harmatgyenge humoráért? Hát tudja meg, számomra maga olyan unalmas, akár egy vízállásjelentés. És azt javaslom: ha végképp nem tud mit kezdeni a gerjedelmével, tegyen egy marék jégkockát a gatyájába!
Békésebb időkben bizonyára megpróbáltam volna rávenni Frigorjevát, forduljon pszichológushoz, és járjon a végére, vajon miért frusztrálja őt ennyire az egyik munkaeszközének már a puszta fölemlítése is, és vajon miféle kibeszéletlen sérelmek vezettek odáig, hogy a távcső, mint olyan, mindenféle szexuális asszociációkat indít el az elméjében. Most azonban természetesen nem pazaroltam ilyesmire az időt, már csak azért sem, mert a legcsekélyebb türelmem sem lett volna hozzá.
– Nyissa már ki, az ég szerelmére! – rángattam idegesen a kilincset.
– No, csak ne szeleskedjen, maga szexmániás hólyag! Az én szobámba be nem teszi a lábát, azt garantálhatom!
– Jó, akkor csak nyissa ki egy résnyire az ajtót, és adja ki rajta azt az átkozott távcsövet!
– Hallja-e Lowkupec, most már nagyon tele van a hócipőm magával! Ha nem tűnik el viharsebesen az ajtóm elől, kimegyek, és úgy elverem, mint jég a vetést! Esküszöm, hullani fog a könnye, akár a záporeső, és ha utána a tükörbe néz, rá se fog ismerni a viharvert ábrázatára, maga széllelbélelt himpellér!
Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy Tockostad által félholtra vert ál-láma után most egy jó erőben lévő, harcos feministával is felvegyem a küzdelmet, meg aztán eszembe jutott, hogy bizonyára a finn csillagász lány is rendelkezik távcsővel, ezért inkább nála próbálkoztam.
– Itt van, Kukkole? – kopogtattam be az ajtaján.
– Ki az? – hangzott bentről a kérdés.
– Én vagyok az, Lesbie. Csak annyit szeretnék kérni, hogy…
– Már megint kezdi? Hagyjon már békén! – csattant fel mérgesen, majd olyan szitokáradat hagyta el a száját, melynek hallatán talán még a derék Jacques is elszégyellte volna magát.
Rá kellett jönnöm, hogy az expedíció hölgytagjai már egyáltalán nincsenek olyan mentális állapotban, hogy bármit is elérhetnék náluk, ha gentleman módjára viselkedem. És hát, szó ami szó, én sem éreztem képesnek magam arra, hogy az aktuális vérnyomásom mellett türelmesen magyarázkodjak az egyébként makulátlan szándékaim felől.
Komoly elhatározásra jutottam. Előhúztam a zsebemből a jó öreg Smith and Wessonomat, aztán minden erőmet összeszedve nekifeszítettem a vállamat az ajtónak. Szerencsém volt, a korhadt alkotmány néhány elkeseredett reccsenés után kénytelen volt engedelmeskedni az akaratomnak. Beszökkentem a szobába, és miközben a finn kislányra fogtam a pisztolyt, határozottan felszólítottam:
– Adja ide a távcsövét, de azonnal!
Menjeninnen kisasszony megszeppenve álldogált az ágya mellett. Néhány pillanatig elképedve bámult rám; végigmérte tépett ruházatomat, összekarmolt arcomat, vérző számat, aztán akár egy halálraítélt, megadó arckifejezéssel vetkőzni kezdett. Röpke fél perc múltán ott állt előttem anyaszült meztelenül, s két kezével szégyenlősen próbálta elfedni szemkápráztató bájait.
Nagyokat nyelve végigpörgettem magamban az elmúlt napok eseményeit, és arra a megállapításra jutottam, hogy az egész expedíció során, az összes történéseket egybevéve sem álltam még ilyen kegyetlen megpróbáltatás előtt, mint e percben, amikor is arról kellett döntenem, hogy kihasználom-e a váratlanul adódott lehetőséget, vagy pedig eleget teszek az expedícióval szemben fennálló kötelességemnek (amelynek teljesítése már így is jelentős késedelmet szenvedett), és ennek szellemében haladéktalanul magára hagyom Kukkolét.
A helyzet egyébiránt valóban meglehetősen félreérthető volt. A távcsövet ugyanis egyáltalán nem kellett előadnia, hiszen az ott állt az ablak előtt az állványán, az égre irányítva.
Nem hazudtoltam meg önmagam: igazi gerinces, szilárd jellemű férfi módjára döntöttem. Odaléptem az ablakhoz, és leemeltem a távcsövet a tartóállványáról.
– Mit akar azzal a távcsővel, maga perverz disznó?! – szepegte pityeregve Kukkole.
Azt hiszem, a kialakult szituációban nagyon idétlenül hangzott volna a válaszom, miszerint szeretném vele közelebbről megszemlélni egy nagy rakás, a második világháborúból hátrahagyott japán katona menetoszlopát. Inkább nem szóltam semmit, hanem, elkámpicsorodott arccal ugyan, de habozás nélkül kisiettem a szobából.